Ön-azonosság avagy csodalufi országban lenni jó?

Nem éppen egyszerű a téma, amit hoztam, mára függetlenül attól, hogy az önbizalomhiány tökéletesen túlelemzett mindenki által időnként megélt kérdésköréhez kapcsolódik. Megannyi olvasott és megélt irodalom ad is számos választ arra, hogyan és mint fejleszthető ez a bennünk meglévő vagy épp alacsony vagy túl magas szinten ingadozó valami amit önbizalomnak nevezünk. Az alap gondolat amin mostanában pörgök nagyon nem saját, sőt kedves, szeretett Pál Feri atyától származó, jó helyen éppen megfelelő gombot megnyomó ám annál fontosabb fogalmazzuk úgy személyiség fejlődési elem. Dióhéjban összefoglalva a lényeg, hogy ugyan lehetünk Önbizalommal teliek az életben, ha nem társul megfelelő önazonosság az egyes szerepekhez. Ez van akinek persze pofon egyszerűen hangzik van akinek, így köztük nekem is napokig tartott mire valamilyen szinten ténylegesen be tudtam építeni a legfontosabb gondolatokat a dologgal kapcsolatban. Ha minden igaz, - és erre azóta hogy ezzel foglalkozom számos bizonyítékra lettem figyelmes- az önbizalmat és az önazonosságot nem szabad különválasztani, pontosabban kezdem gyanítani, hogy a két fogalom olyannyira összefügg, mint ahogy a jing-jang jelben nincs vonal. Ha nem vagyunk Ön-azonosak egyes szerepeinkben akkor bizony építgethetjük az önbizalmunkat az életünk bizonyos területin érhetünk el sikereket is, sőt ámíthatjuk magunkat hamis önbizalommal, és felfújhatjuk azt a bizonyos lufit hatalmasra is.Meggyőződéssel, hogy nálunk bizony minden rendben van, ám félő hogy egyszer egy olyan pontnál ahol nem ismertük fel önmagunkat valamely szerepünkben( gyerek, anya, társ, férj, feleség, alkalmazott, főnök, apa, testvér,barát stb.) egy előre nem látott pillanatban, valamilyen indikátor hatására ez a lufi kidurran. Önismereti kurzus felsőfokon? Igen elsőként nekem is az jutott eszembe, hogy na ez vagy nagyon egyszerű és nem is érdemes ezzel foglalkozni, aztán hirtelen ráébredtem, hogy ez pont annyira bonyolult, hogy az egom napokig lezárt a téma előtt, el se jutottam odáig, hogy megértsem mit is jelent ez az én esetemben, függetlenül attól, hogy én bátran vállalom és őszintén kimondom, hogy tényszerűen bizonyos szerepeimmel kapcsolatban embertelen zűrzavar van bennem, attól teljesen függetlenül, hogy milyen odaadó, szerető családba sikerült a "gólyának ledobnia". Valahol ennél a pontnál jutottam el oda, hogy bizony ez tényleg nem kis pálya és érdemes vizsgálódni az én kis hiányos ön-azonossági színtereimen belül, mert biztosan akadok olyan megválaszolatlan kérdésekre, amik ténylegesen megválaszolhatóak színtiszta pszichológiával. Aztán bekapcsolt a gyanú radar is, hogy aha persze nyilván tökre egyszerű szépen sorra megyek mindegyiken megtalálom a válaszokat, kialakítom és elbúcsúzom a nem megfelelően rögzült mintáktól és már kész is vagyok :) szóval akkor itt kell, hogy legyen valami amit még mindig nem értek és nem veszek figyelembe. Megjegyzem a nagy felismerésekkel járó megkönnyebbülést sem igazán éreztem, egészen máig. Amikor is valami megváltozott mert sikerült végre felfognom azt is, hogy megint csak társadalmi normák, mások által "normálisnak" megélt mintákban gondolkozom és ezeknek én tényleg nem felelek meg. A tanult szerepeket én személy szerint eddig gyakorlatilag egyáltalán nem értelmeztem, vagy nagyon nem úgy értelmeztem, amiket azok nekem jelentenek. Most nyilván arra gondolsz, hogy neked a legtöbb ilyennel nincs bajod, merthogy sziklaszilárdan van én,nő, férfi,anya stb képed, hát fájni fog de szólók, pont ezeket a nagyon szilárd elméleteidet vizsgáld meg mert lehet, hogy az egod pont ezeknél vezetett meg a leginkább, és semmibe nem kerül egy kicsit mögéjük nézni, tudod csak hogy ne hagyjuk az a lufit olyan könnyen kipukkadni.

Jelenlét vagy amit akartok

Van a lélekméregtelenítésnek az a része, amikor a fizikai valód egy az egyben produkálja a lélek tisztulásának tüneteit. Az a pár óra amikor az esti meditáció után nulláról Rád tör a nyavalya, és azon kapod magad, hogy már egy fél csomag százas zsepit használtál el. Ilyenkor máshogy sír a lélek, s indikátorként jelzi, hogy valószínűleg valamire sikerült rátapintanod. Mostanában mindenhol azt olvasom, és miért ne hinnék a nálam okosabbaknak, hogy a jelenlegi időszak amúgy is kedvez a rendrakásnak odabent. Nos jelentem, én megtettem amit csak kellet az elmúlt napokban, hogy hamarosan újult erővel feszülhessek neki a változásnak. Rendszerint ilyenkor másnap reggel már kutya bajom, mert az a fajta "kalapkúra" amit odabent végzünk hatványozottan hatásos, ha tényleg elszántunk magunkat a rendrakásra, tisztán látásra. Nem lennék őszinte, ha nem jegyezném meg, hogy a kőkemény mélypont indikálta, hogy a rendelkezésre álló és lényemnek fekvő összes létező eszközzel tisztítsam meg a terepet valaminek. Mostanában egy kicsit össze voltam zavarodva, mondhatni a zavarodottság szinte megbénított, és nem úgy mint eddig korábban bármikor. Valami aktív bénultság kerített hatalmába, aminek a falain belül gyakorlatilag nem kaptam levegőt, nem tudtam aludni, folyton pörögtem és a világból is ki tudtam volna futni, semmi nem volt elég, nem tudtam a rendelkezésemre álló energiámat megfelelően felhasználni. Szintén hazudnék ha azt mondanám, hogy már vége, nem most pont azért is írom le szinte válogatás nélkül az összekuszált gondolatokat, hogy ténylegesen vállaljam és megmutassam, hogy milyenek vagyunk illetve én milyen vagyon a mélypont közben, alatt... Az igazság az, hogy jelenleg a jelennel a múlttal a jövővel kapcsolatos fogalmak is teljes mértékig zavaros jelentés tartalommal bírnak számomra. Sokszor mondjuk, halljuk és a többi, a jelenlét a most-ban élés fontosságát a jelen tudatot és most először érzem, hogy ez az egész nem jól van megfogalmazva, épp ezért nem is érthetjük igazán a legyél jelen tényleges jelentőségét. Tudom most aztán a teljes értetlenség kellős közepébe sodrom magam, de itt a lényeg, a jelennek a most-nak nincs is jelentősége. Rosszul van érzelmezve az egész, az idő egy és nekem úgy tűnik ezt kell megértenünk ahhoz, hogy világosabban érezzünk az univerzumban. Szerintem jelen valahogy máshogy kell lennünk....és valahogy ez már befejezett és mégis jön majd még. Az én órám talán tényleg másképp jár, pedig annyira nem is vagyok elveszve Csodaországban.

Hellooo Me!

Tudom, hogy a most általam fel nem tett, illetőleg boncolgatott költői kérdésnek nagymértékben köze van a ki és vagy feldolgozott feladatokhoz, pontosabban a feldolgozottság szintjéhez. Azt sem tudom más ezzel pontosan hogy is van, de nálam főleg mostanában, természetesen ismert okokból, az egom egyszer csak fogja magát egy adott szituációban és ajtóstól ront a házba. Fogalmazhatnék úgy is, hogy színre lép, tekintve, hogy ilyenkor konkrétan Ő nyilvánul meg, reagál a másik vagy mások akciójára. Nem tagadom és elhiszem, hogy furcsa, hogy az egot magát Ő-vel, harmadik személyként nevezem meg, de tény ugyanakkor, hogy ezekben az esetekben a szó szoros értelmében kívülről látom magam és a helyzetet egyaránt. Érzem, hogy az Önvalómat vajmi kevéssé érdekli például az adott konfliktus, vagy a hozzám intézet mondatok sokasága „alapesetben” a gyári beállítások tükrében, nem ezt váltaná ki belőlem. És mégis a papírformának megfelelően Ő játssza a hozott mintát, szerepet. Volt olyan, hogy azt gondoltam, ez kész téboly és biztos, hogy nem vagyok normális. Hisz tudom, hogy ez nem is én vagyok és Atyaúristen, bizonyára megzavarodtam, ha tényleg a színfalak mögül csendben lesem, mi zajlik az előtérben. (Feltételezem, most akad olyan aki tényleg az gondolja, hogy ezer százalék, hogy nincs minden rendben a fejemben – egyébként nincs és ez így van jól!). Azonban a magam és mások megnyugtatására is jelezném, hogy mostanra már tisztén látom mekkora lehetőség is mindez a mélyebb önismeretre. Mondhatnám, egyszerre két fronton kapok esélyt a tanulásra. Önmagamban, tényleg legbelül lemegy a jelenet abban a formában, ahogy minden a legegyszerűbb, hatékonyabb s a többi lenne, a felszínen meg a kontrollcsoport néhány „hibával” elvégzi a piszkos munkát. Nevezhetném egyébként házi feladatnak is, mert a háttérből a lélek mint szerető tanítónéni mondogatja, hogyan is kellene azt a fránya tollat fogni, amivel az élet című könyvecskébe írogatjuk az eseményeket, történeteket. A jó hír az egészben az, hogy úgy veszem észre, lépésről lépésre, látszik a fejlődés. Egyre különfélébb leckékkel találom szemben magam, pedig volt idő, nem is rövid amikor azt éreztem, folyton ugyan abba a tócsába léptem mint korábban már meg annyiszor. Hangsúlyozom itt nem csak és kizárólag párkapcsolati témákra gondolok, sőt nevezzük emberi kapcsolatoknak, és helyzetmegélésnek a teljesség kedvéért. Bennem megvan a szándék, és az indíttatás, hogy elemezzem magamat valamint, hogy felismerjem, mikor, mivel, és azzal éppen hányadán is állok. Viszont félhangosan hívnám fel a figyelmet, ha tapasztalsz és biztos, hogy tapasztalsz hasonlót, akkor érdemes kicsit tüzetesebben megvizsgálni Önmagad és az általad a különböző helyzetekre adott válaszokat. Főképp azért, hogy észre vedd, ha esetleg állóvízben horgonyoztál le, ahol mindig ugyanaz a vihar tombol. Ha van kedved és lehetőséged, segíts magadnak hadd folyjék a lélek, bár idővel az univerzum úgyis a megfelelő irányba terel, viszont én úgy gondolom, lelkesebben tudsz a leckének feszülni, ha lelkesen állsz hozzá.

Cry Baby avagy Sírj vagy Nevess egy jót!!!

Nem igazán tudom nő lévén, hogy ez a férfiaknál hogy is zajlik, így erről konkrétan nem tudok nyilatkozni, hogy egy hosszú kiadós zokogós, néha elhalkulós, kicsit hüppögős fáradságból, kimerültségből,  vagy akár csak túlcsordultságból kifolyólag egy több órás sírás terápia megtisztítja a lelket. Én telihold előtt és közben kifejezetten szenzitív vagyok, bár mimóza lelkem a hétköznapokon is megér egy külön misét. Tudom azt is vannak olyanok akik egy csepp könnyet se nagyon ejtenek soha, őket is megértem. Bár nekik is javaslom, hogy érdemes dolgozni a folyamaton. Rendkívül lélek felszabadító tud lenni a kiadós könny terápia. Ilyenkor a "vihar" elcsendesülése után, én szeretek a tükörben, őszintén szembenézni önmagammal, mert ilyenkor a pillákról párolgó könnycseppeken át, egy teljes mértékig letisztult fényes lélek néz vissza rám. Az én szemem például ezen alkalmakkor a zöldes-barnából egészen világossá zöldül és valóban kristály tisztán látom a bennem lakozó lelket. Körülbelül tizennégy éves korom tájt, amikor még gyerek fejjel szégyelltem mások előtt sírni, (mert azt gondoltam ez a gyengeség jele) egy igen hosszú meditáció után amikor is elállíthatatlan zokogásban törtem ki, a következőt mondta nekem régi kedves gurum, tanítómesterem :" -Nevess vagy Sírj egy jót!!!" Fülemben még ma is visszacseng az akkor megannyi felkiáltójellel és szerető mosollyal hozzám vágott egyébként mindenki által pofon egyszerűnek gondolt sőt banálisnak ítélhető gondolat. Nos szerintem ne ámítsuk magunkat, mert ez egyébként ennyire nem egyszerű. Valószínűleg sokunkkal előfordul olykor, hogy ott van a torkunkban a fojtogató, torokszorító sírás, de ha megzavarodunk akkor sem tudunk egy árva könnycseppet se kipréselni magunkból. Ez teljesen egyéni vélemény és tapasztalat alapján olyankor fordul elő amikor még a gondolat, probléma magja nem eléggé kiforrott bennünk, ilyenkor még nem vagyunk kész az igazi megélésre, kidolgozásra, ne adj isten feloldozásra. A nevetéssel szintén ez a helyzet, az is csak akkor hat igazán, ha tényleg mélyről, szívből jön. Itt megjegyezném, ugyan ez újfent szubjektív vélemény, hogy az oknak nem feltétlenül kell felhőtlennek lennie, mi több őszintén, szeretettel keblünkre ölelni a nehézségeket, a rossz időszakokat akkor lehet igazán ha van humorunk és lelkesedésünk kacagni mindenen, és tudunk igazán örülni a feladatnak, azt lehetőségnek felfogni a fejlődésre. Én úgy vettem észre, ha dolgozunk ezen akkor idővel meg amúgy is az univerzum velünk együtt sír és nevet. Így én továbbra is időről-időre mantra szerűen sírok vagy nevetek egy jót!

Beleveszni az útba lelkesen...

Arra jutottam az elmúlt napok gondolat fellegein át, hogy olvasók hiányában, arról írok amiről csak akarok. Legyen az bármilyen személyes és naplószerű is. Aki olvassa és akinek mond valamit amit írok, azzal tényleg szívem lelkem összes szeretetével osztom meg. 
Amit eddig is mindig biztosan állíthattam és a tényállás még mindig tartja magát, Rám valami általában vagy extrémen intenzíven hat vagy sehogyan. Nyilván mindez a szélsőséges jellemem velejáró hozott csomagjának tartozéka. A művészet olyan területei mint a zene, vagy a festészet vagy éppen a balett, a film, a színészet valamint az irodalom, az én szívemben mindig is fontos szerepet töltöttek be (egyébként, ezzel sanszos, hogy el is fogytak a művészeti ágak, illetve nem a szobrászat eddig valami okból nem hatott mélyebben rám :) ) és jelenlegi jellemem ékes alakítói voltak mindig is. 
Imádom, hogy belül bennem mindig szól a zene. Korábban írtam is erről, hogy praktikus okokból fontos figyelni a saját belső dallamunkra valamint hogy érdemes tudni a "kottát" olvasni, csak hogy a másikban is könnyebben meghalljuk a bent zajló műremeket. 
A rajz és a festészet a színek kavalkádja is mindig magával ragadott, és szerintem iszonyúan leíró, egy-egy fény,illetve szín játéka az alkotásokon. Belül,ugyanis ha az ember figyel szinte tényleg látja az alkotó lelkének egy darabját. Természetesen úgy gondolom, hogy a megértéshez és a látott anyag tisztán értéséhez finom hangolásra van szükség. Azt nem tudom, hogy erre mennyire kell születni, nekem ezzel kapcsolatban ebben az életben viszonylag egyszerű dolgom volt, mert vénásan, sejtszinten öröklötten szivárgott a lelkembe az ilyen fajta értelem. Számomra két igen meghatározó ember is közel isteni tehetséggel jött a világra, és nevelésük, Rám gyakorolt hatásuk által, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba a képességet, hogy az alkotások mélyen látása és megértése által és a velem született zagyva lelkületemmel olykor bizonyos alkotások és utak magukba rántsanak.
Hogy most ezt pontosan miért is hoztam fel? Jó kérdés, nem is én tettem, az univerzum a ludas újfent. Napok óta forog bennem pár kép. Olyan zsigerig hatoló szinte megkönnyezendő szinte családállítással felérő erekben cikázó fajták, amik nem hagynak szabadulni. Van egy kép a régi szobám falán, egy tündér szárnyas, nonfiguratív tündérről, aki amolyan védő angyalom. Az alkotója nem is sejti mennyit jelent nekem ez a krétával vászonra vitt őrangyal. Valószínűleg azt sem tudja, hogy álmaimban is megfogja kezem, és ébrenlétben elkísér minden nehezebb lépés esetén, és hogy velem nevet, ha kacagni támad kedvem az élet viszontagságain. Édesanya ha véletlen olvasod, köszönöm az a képet! Azt az ábrát, amiben minden ízig vérig nő, asszony, anya benne van minden értéket amit Tőled kaptam nyugi itt hordozok magamban, mélyen kitörölhetetlenül. A másik nagyapám gyönyörű, művészi, szinte kalligrafikus kézírása. Betűk, mit betűk, inkább rajzolatok sokasága amik által egy helloszia is bennem olyan művészi intellektussá fogalmazódtak mint a legszebb imák, amiket szívből mormolunk. A papa illata még ma is intenzíven él bennem, nem az amikor már beteg volt, és a betegség illatát éreztem ha beléptem a szobába, hanem a korábbi, az igazi, a gyarló lélek illata, aki őriz néha megoszt titkokat. Nekem cinkosom, barátom volt ő is. Kialakult férfi képem egyik meghatározó alakja.Régről ismert lélek. Időről időre kérek a nagyitól egy egy ruhadarabot, valami olyat ami az aktuális lelkivilágomnak megfelelően ténylegesen öltözteti és alakítja stílusom.Az igazi nagy Urak (Lordok) sosem mennek ki a divatból! Így volt ez most is a legutóbbi hazatérés alkalmával, kockás, kék-fehér flanel ingre leltem a gardrób nem is oly rejtett zugaiban. Nem tudom, hogy fogom e valaha hordani ezt a ruhadarabot, de azt tudom, hogy amikor az anyám által rajzol képre gondolok, vagy végig simítom kezem az ing puha anyagán, akkor emel fővel, erősen, bátrabban veszek bele a választott útba. S persze írhatnék még más Engem és életet meghatározó alakokról, de az Ő helyük talán egy másik bejegyzésben van.

Túl személyes nevek

Lárma odabent, magyarázatlan nyugtalanság. A szabadulás, ebben a pillanatban, a Mostban rettentően távolinak hat. Rengeteg kérdőjel, talán még annál is több válasz kavarog a kis személyes univerzumban. Valószínű, hogy nem mindenkinek kell ilyen mélyre néznie, s mélyen látnia. Tény, hogy ezek most nagyon személyesre vett figurák. 
Pár hete, valaki aki rendszeresen inspirál azt mondta nekem, hogy tele van a meghajtó leírt, megélt gondolatokkal, amik éppen a mélyponton születtek, csak nem akarja vállalni, mert ugyan nem így fogalmazott, de nem akar támadási felületet biztosítani mindazoknak akik esetleg ezzel vissza élhetnek. Én erre azt mondom, gondolom, hogy természetesen megértem, az Ő dolga, de én vállalom. Mert mindenkinek van, s ha ellenem akarná bárki felhasználni a jelent, akkor csak annyit tudnék reagálni erre is hogy welcome, lehet jönni, köszi erős vagyok. 
Mástól kaptam olyat nem rég, azt már Rólam, hogy pont azt szereti bennem, hogy mindig mindenkor vállalom, bármi van. A minden kiírva az arcomra frázis előre szólók fájó, és félhető, jogosan. Vélheti bárki gyengeségnek a könnyemet, a kimondott fájdalmat, a pillanatban a hittben való megingásomat, de ezzel kapcsolatban is jelzem, ez szintén erő, és becsüld magadban, mert holnap már tényleg csak az számít aki akkor vagy, és ez merőben hozzájárul. Tény másrészről, hogy nem fogalmazok egyszerűen, ez nem véletlen. Nem fogyasztható és emészthető könnyen amit mondok, amit közlök. Nem is ez a cél. Kihívás nélkül tényleg az egész mit sem ér, és távol álljon tőlem, hogy közhelyes frázisokba bocsátkozzak, de van itt valami nagyon fontos, Magadnak ne hazudj, s jobb teszed, ha másnak sem, mert az rögtön gerjeszti az Önbecsapást. Mit értek ez alatt? Ne hazudd el magadnak, sem másnak, hogy "boldog" vagy, ha éppen nem úgy érzed. Ha megkérdezik érdeklődve,nem csak megszokásból (ezt érzed), hogy vagy válaszold az őszintét. Megjegyzem én személy szerint akkor is vállalom a valóságot, ha valaki csak a hogy vagy-al köszön, mert épp nincs mit kérdeznie annyira elvan Önmagával.És igen, ha Te kérdezel, akkor figyelj a válaszra, nem olyan nagy dolog a másikra is fordítani az energiádból. Ha nem tudsz inkább ne kérdezz, ne is mondj semmit. Vedd észre kivel van igazán dolgod, mást nagyon amúgy sem sodor az utadba a sors, az élet, a miegymás. Hogy nem mondok ezzel semmit? Lehet, ez sem cél. Nekem a cél Önmagam lenni, az aki szeretnék, aki érez, aki lélek. Szerintem ennél jobbat, többet másnak sem kívánhatok. Használjuk már ki a kapott, meglévő lehetőségeinket. S ha bármi célom is van az időről időre leírt szavakkal, akkor talán az, hogy ha kicsit Magadra ismersz, akkor merj Önmagadra lelni. Kezd ezzel a hetet ha mered.Legyünk lendületben. Szép Hétfőt!

Kegyelmi státusz

Bent rekedt, félig megfogalmazott gondolatok. Olyan ki nem mondott szavak, amelyekre valamiért most nem is találom a megfelelő kifejezéseket. Koncentrált lehetőség a befelé figyelésre. Értékelem ezt is, és most legalább már magamnak belátom, beismertem, hogy nem jól kezelem. Talán mert nem tetszik az amit belül látok. Nincs is ezzel baj, ebből lehet fejlődni. Valaki a napokban, a maga egyszerűségével állított szembe egy igazán lazán szinte elém vetett mondattal. Feljebb léptél. Ez eszeveszett gondolkodásba sodort. Feljebb? Akkor ez azt jelenti eddig lent voltam?  Nem maga az ejtett rabul ebben a foszlányban, hogy alapvetően nem is tudom, hova helyezzem magam, pedig ezzel sem ártana mélyebben foglalkozni, hanem a tény, hogy most már tényleg nem halogathatom, itt és most kell határoznom. Megszületni a jelenlegi lényemnek, abban a formában, ami és aki a legjobbat hozza ki az adott helyzetből. 
Azzal, hogy nem egyszerű, könnyedén dűlőre is jutok, mert olyan sosem kell ami nem kőkemény kihívás, és meg sem engedhetem magamnak, mert a könnyű és könnyen választott helyzetek mélyre húznak, gyakorta elveszik benne az önvalóm egy jelentős része és ezt határozottan nem akarom. Fázok a kényelmes helyzetektől és szentül hiszem, hogy a számunkra szükséges dolgok, azok amik a javunkat szolgálják tényleg a komfort zónánkon kívül vannak. Kegyelmi státusz, mélyre merülés felső fokon, ez adatott az elmúlt két hétben. Gyönyörű tájba burkolva. Nagy séták, ismeretlen tájak, fejet kitisztító jelenlétes futások magamban, Velem. Aztán a másik oldalról meg kőkemény önmarcangolás, fájó harapások a lelkemben, amiket nap mint nap magam ejtek. De ebből is tanulok, tanultam, méghozzá nem mást, minthogy tényleg erősebb vagyok még annál is mint amit gondoltam magamról. Lélekben pont olyan, mint amikor futsz és  azt hiszed ez már Önmagad határa, majd mész tovább hajtod magad, és egyszer csak arra eszmélsz, már rég átlépted a magadnak kreált pontot. Így működik a lélekkel is, úgy tűnik én így edzem  a belsőt, s megjegyzem teszi ezt az univerzum is kőkeményen. Minden nap, szinte minden pillanat önmagam megugrása. Talán életemben első alkalommal nem szélsőséges mentalitásom végpontjai közötti ugrálás.  Valami félig nyugodt tisztán nem látás. Akárhogy is minden egyes perc a jelenbe ránt.  Úgy tűnik Nekem most erre van szükségem. Hangulatnak pedig az út, s vele Én.

Címzettenül központozva

Ma egy kicsit másként nyert értelmet Bennem, mit is jelent számomra a tagolatlanság, az, hogy miért is érzem ennyire magaménak ezt a kifejezést. Eddig is tudtam magamról, és önbecsapás lenne azt állítani, hogy nem hibának kezelem, hogy kőkeményen ragaszkodó típus vagyok. Jó és rossz szokásokhoz, élethelyzetekhez, emberekhez, tárgyakhoz szélsőségesen egyaránt. A mai utolsó doboz bepakolásakor, - amibe az ezredik és utolsónak hitt valamilyen emlékhez köthető bigyót  helyeztem el - döbbentem rá, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy nehezen engedek el, még ha ez hatványozottan is igaz Rám. Bizony a tény az, hogy szerénységem mélyen érez mindent. Szenvedélyesen tudok kacagni, és keservesen sírni, mert épp majdnem elfelejtettem bepakolni a kis aranyszínű elefántot, amit valahol valamikor egy füstölő boltban dobtak utánam, gazdagítva ezzel az ajándékba kapott felálló ormányú fánik vagy nevezzük nevén pótormányosok sorát. Rájöttem én ezt a kis elefántot tiszta szívből szeretem, legyen ez bármilyen nevetséges illetőleg magyarázható megannyi pszichológia nyavalyával. Így rá kellett ébrednem, hogy teljesen normális, hogy hasonlóan, sőt sokkal intenzívebben érzek emberek, barátok életterek iránt. És bár tudom és szentül hiszem, hogy tényleg mindenki aki valamilyen módon szereplője kis filmünknek, pontosan addig rendelődik mellénk a történetbe, amíg helye van benne. S tudom még ha távolabbra is sodor az élet egymástól, amennyiben marad még közös ügyünk, akkor úgyis megőrizzük magunkat egymásnak. Most mégis fájdalmas volt a búcsúzás, függetlenül attól, hogy bármennyire is keresgéltem sem hiányérzetet sem félelmet a változástól nem véltem felfedezni magamban. Egyszerűen könnyes szemmel, emlékezve megannyi jóra vagy akár rosszra, képzeletben még egyszer végig simítottam kezemmel a Szabadság híd korlátját, megöleltem minden ottani barátot, lefotóztam ezernyi érzést, hogy örökre rögzítsek minden pillanatot. Ahogyan az őszi tarka tájat bámulva haladt az autó egyre távolabb az Otthon 2.0-tól, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a könnyek szép lassan felszáradtak arcomról, fekete kontúrt hagyva lelkem tükrei alatt a szempillaspiráltól, a mellkasomban dübörgő zaj hamarosan elhalkult, száradó szemekkel azt éreztem pont került egy mondat végére, ami remélem mindig tagolatlan marad.

Inspírátorok nyomában

Nem szégyen az, menni vagy követni olyanokat, akik szerintünk a helyes úton, vagy annak egy számunkra szimpatikus részén járnak. Lépkedni a nyomdokaikon, hagyni, hogy olykor húzzanak maguk után. Akár szavakkal vagy ütős tettekkel rántanak minket ébren létbe. Közelről, távolról hangosan vagy halkan, akár észrevétlenül, mindez részlet kérdés. Van hogy nem is tudják mit jelentenek nekünk. Ezért most hangosan vállalva mondom a saját szöveg részem : -Nekem nagyon sokat jelenet mindenki! Ilyen szeretni feltétel nélkül, még akkor is ha néha visszakézből, visszaütök, mert nem tudom máshogy megfogalmazni, és olyankor is amikor szelíd szóval, kedvesen simogató gyengédséggel ölelnek szavaim. Számolok veletek, azzal is aki nem érzi mindezt magáénak, azzal is akinek néha hagyom hogy bántson és azzal is akinek hagyom hogy szeressen tisztán rendületlenül. Mint mindig most is minden változásban van, körülöttem és bennem elég intenzíven. Az univerzum megelégelte restségemet és páros lábbal lendített rajtam egy nagyot, csak hogy legyen lendület a repüléshez. Őszintén bevallva ezt egy rövid ideig elmúlásnak éltem, annak ellenére, hogy tudom, mindenki addig és okkal van jelen az életünkben, s ha helye van benne marad vagy a felvonás végéig, és persze vannak akik maradnak a darab végéig. Az események most gyorsan történnek, és így tényleg nincs idő nyavalyogni...Ezért most úgy élek meg mindent ahogy kedven évszakom játssza saját szerepét. Először színes, tarka levelekbe burkolja a nyár alatt kivirult ruháját, majd lassan, lábunk alatt zizzenő avarral készül fel arra, hogy jövőre újra díszes ruhába öltözzön figyelmünket felhívva arra, hogy mindig lesz holnap, s lesz mindig tavasz, nyíló virágokkal, nyár csodálatos búza mezőkkel, ősz lágy szellővel meleg színekkel, s tél a maga ölelő szerető nyugalmával. Ezért szerintem érdemes ébren lenni!

Szeretlek Szeptember

Ősszel a színek a fények, a zajok mind elemeimre ébresztenek. Zűrzavar, kavalkád, személyesre vett figurák. Ezt hozta a várva várt harmincadik szülinap élmény. Szertelen öröm, és felhőtlen könnyek. Ajándékba őszinte szeretettel olyan mértékű önmagam mélyére tekintést kaptam, ami eddig szinte ismeretlen mélységekbe és magasságokba sodor. Ez nagy szó mert a temperamentumom egyébként is szélsőséges. Valami eddig ismeretlen bizonyosság fogja napok óta a kezem, tart a földön, kitisztult szemmel, kristály tisztán megfogalmazott mondatokkal, helyben, időben, térben eltalált szavakkal. A tükörkép, az arc aki most nézz vissza rám, rég nem látott ismerős. Aki most néz rám vissza az pont az a kislány, aki hosszú hosszú ideje próbál megérteni, választ kapni vagy adni a fel nem tett kérdésekre. A betelt pohár most csordul túl szeretettel, megbocsájtással, bizonyossággal. Valami jelenleg,elemi erővel késztet a rendrakásra, immáron belül is, mélyről. A kocka és a megoldás el van vetve. Közel az aratás időszaka. Mostantól  szeretettel ölellek türelem... A változásra nem korral érik meg az ember. 

Vattacukor

Lelkek, hozzánk kötve, régi lezáratlan, esetleg be nem fejezett ügyek, kísérők, barátok, társak az út közben, azok akik alakítják mosolyunk, vonásaink, szokásaink. Változó kit, mennyi időre, miért, vagy akár újra és újra rendel mellénk az univerzum. Ők azok, akik szemén át a saját lelkünket tisztábban látjuk. Azok akik megítélnek és a szemedbe, még inkább a lelkedbe mondják az igazat, hogy épülhess. Néha szép szóval, kedvességgel, szeretettel, olykor keményen, akár bántással, fájdalmat okozva járulnak hozzá, hogy azok legyünk akiknek éppen lennünk kell. 
Fontos, hogy nevet adjuk nekik! Személyesítsük meg őket akár színekkel, illatokkal, ízekkel, bármivel ami közelebb hozza őket hozzánk. Hatunk a világra, mindannyian össze vagyunk kötve, ezért érdemes figyelnünk egymásra.Nem biztos, hogy az adott pillanatban, tudjuk mi a pontos szerepünk a másik életében, felelősek vagyunk másokért. Engedjük meg magunknak, hogy feltöltsük a másik auráját például málna ízű, levendula színű, vattacukor illatú fekete csoki krémmel, mert akkor és ott ez valakinek a világot jelentheti.

Versekbe szedett múlt tagolatlanul

A LÉTNEK az a része...
/úttalan, bizonytalan/
Kiragad a félelem.
Sírás vagy Hang.
Könnyű, de munka.
Füst, a hamu már halott,
SZÉP; bánt a MAGAM.
Tiszta,de nem fény...
Eső, s vele Én!
Az idő s (nincs) Vége.

---------------------------------------------------------------


Változásban érik össze, 
Valóvá a képzelet...
Láthatatlan fátylat bont Színtelenné a félelem.

Minden ő most, s egyszerre semmi sem.
Vérben úszó test közelből merít erőt kedvesen.
S szívben forr most össze lelkünk;
mint test a testben szüntelen.

Enyém. tiéd nincs most helye.
A két testnek egyben egy a neve.
Szelíd könnyel nem engedlek,
Halálodig tartom tested éberen...
Könyörögve kérlek Téged, légy nappalom s éjjelem!

-------------------------------------------------------------

Hogy csak a lét legyen
Lett a szó,
hogy ne legyen jó.
Aztán jött a test,
hogy hordhasd
színes Álarcokat fest.
És van a szív,
hogy kérd a fényt; tegyen követ eléd.

-------------------------------------------------------------

Szeresd azt a napot, ahogy senki sem szerette.
Lelkem tengerében kereslek remegve.
Tündöklő kis - csillag - ragyogott az égen,
szemeid hevében, lebeghet a fényben.

Virágzik, tündököl, hisz ez a játék része.
A cél az, hogy a tenger ezt ne vegye észre.
Vihar lép a képbe, ő lesz most az úr,
a Mi csillagunk akkor sem fakul.

Elmúlnak az évek, tova tűnnek percek,
már nem is tudjuk,tudom hogyan szeressek.
Nem lesz már szó, az érintés is csak példa.
Csak, hogy tudd milyen lenne ha igazi volna.

-------------------------------------------------------------

A szív nyomába két árnyalak lép, az egyik szürke a másik fehér.
Halovány fényt tép ki szeméből sors,
Vágyhatatlan álmommal magához vonz.

Színtelen kavalkád tisztul, szelídül,
miközben a szürke a fehérben csöndesen elmerül.
Legyen ő a győztes, határoz a méreg,
Sorsot szülve bátran, menekül a lélek.

Alaptalan vágyak remegnek a hévben,
mialatt álomba merül védhetetlen énem.
Bosszút áll a szürke, galádul a fehéren.
Az küzd szótlanul, halkan a halott merésszel.

Kristály tisztán NŐ

Tengernyi érzelemből,megannyi értelemből, érzékenységből, mosolyból és könnyből, univerzumnyi fényből, néha sötétségből, szenvedélyből egybegyúrt valóm és valóságomba merülés közepette döbbenek rá, nap mint nap, hogy az önmagamban való felszabadulásnak mennyire egyszerű a receptje. Gyengeségek, erősségek egy csokorba kötve. Olykor kisebb csípésekkel tompítjuk a skatulyába zárt igazságot. Önbecsapást mellőzve, megyünk az úton, őszintén,bármit kimondva, megbánás nélkül mert ezek is mi vagyunk. Itt vagyunk, igaziak vagyunk, csillogó szemmel, karöltve a démonjainkkal, de büszkén, vállalva Önmagunkat. Igazi NAGYBETŰS emberek, én ebben az életben éppen NŐ. Másként nézni a dolgokra, Önmagunkra, Rád is, megértéssel, elfogadással, tudván, hogy minden a javunkat szolgálja. A felhők így mindig színesek, mert annak látjuk aminek szeretnék. Az eső pedig szelíden táplálja az elvetett magot.Én ez vagyok most, és ehhez nem kellett királylány képzőbe járni...

Feltétel nélkül...

A napokban igen sokszor jártak a gondolataim, a feltétel nélküli szereteten. Szerintem aki azt állítja, hogy képes ezt az érzést illetve állapotot huzamosabb ideig állandósítani, az valószínűleg az egyik legnagyobb önbecsapás áldozata. Ugyan nem állítom, hogy ez nem csak egy saját "különvélemény" illetőleg az én egyik hiányosságom. Azonban abban biztos vagyok, hogy ha megvizsgáljuk az összes jelenlegi emberi kapcsolatunkat, akkor igen gyorsan nyugtázhatjuk, nem is olyan egyszerű ezt a feltétel nélküli dolgot érzés szintjén gyakorolni. Természetesen mindennek megvan a maga oka, annak is, hogy miért és mennyi ideig engedünk be a saját világunkba valakit, vagy épp egy bizonyos idő után miért zárunk ki kérdés nélkül onnan bárkit. Hisz minden leckének lejár a szavatossága, ha megtanulandót magunkévá tettük. Az, hogy ténylegesen egy világban élünk e, vagy épp hajlandóak vagyunk a saját belső világunkban is olykor mélyebbre tekinteni, szerintem alapvetően meghatározza, hogy a hozzánk kapcsolódó emberek, lelkek érkezését, távozását hogyan éljük meg. Ez is csak döntés kérdése. Én bevallom, hogy nekem a feltétel nélküli szeretet néha nehezen megy, olykor még a hozzám igazán közelállókkal szemben is. Nem vitatom és persze lehetséges, hogy ez is a belső békével kezdődik.  A mai felismerésem mégis az, hogy jól van ez így, mert a szándék, az eszköz, a hajlandóság, mind az én kezemben vagy szívemben van az elfogadásra, legyen szó Önmagamról vagy bárki másról. Ezt tisztán látni egy napra éppen elég. Azért halkan jegyzem meg, remélem vannak akik még jó ideig maradnak köreimben, tükröt, leckét, tartva néha elveszett lelkem elé. Magamnak pedig ígérem, maradok tisztelettel időről-időre :).

Csendélet

Egy félig borzalmasnak, félig csodálatosnak megélt nap végén, a következő idézet talált rám, felkiáltó jellel keretbe foglalva, mindent amit most éppen megélek.

" Az ember természeténél fogva idegenkedik a fájdalomtól és a kényelmetlenségtől. Az akarjuk, hogy minden simán menjen. Pedig ha mozdulatlanok maradunk, nem fogunk fejlődni. Ha mindig a biztonságos játszmát választjuk, álmaink sosem válnak valósággá. Nem kapjuk meg, amit akarunk, ha azt várjuk, hogy Isten a küszöbünkre helyezze azt. Magunkhoz kell ölelnünk a nehézségeket és a változást, ha kiteljesedett életre vágyunk. Ha a hajó nem inog, az azt jelenti, nem tart sehová." Yehuda Berg

Események láncolata és az, ahogyan ezeket hagytam magamnak megélni vezetett el az esti megnyugvás pillanatáig, amikor hullafáradtan hazaérve, a hőn szeretett teraszra kiülve , hűsítő limonádé mellett, engedtem meg magamnak, hogy az idézet Önmegerősítésként "fejbe vágjon"! Lehűtve ezzel hőségtől, és egyéb nyalánkságoktól forrongó lelkemet. Igazolva számomra mindazt ahogyan és amiért úgy élem az életem, ahogyan. Már a nap közepén sejthettem volna, hogy ma kegyes lesz velem minden, amikor egy falat málnás-mentás sütemény Gabi fogkrém íze, szabadjára engedett megannyi gyermekkori élményt, érzést, emléket. Ezáltal egész napra elegendő lendülettel, energiával töltötte fel a bennem megbújó elemet. Attól a pillanattól kezdve, vissza találtam apró gyermeki Önmagamhoz. A magam kis letisztult, egyszerű, mindent tisztán érző, érzékelő, látó és megélő, még sértetlen lelkemhez. A lavina beindult, áldás áradat zúdult minden gondolatra, cselekedetre, éppen megszülető döntésre. Nevettem, forogtam, táncoltam, repültem, ebben a forgatagban, nem gondolva arra, hogy mit hoz a holnap. Szert tettem, vágyott könyvre. Lehetőségem nyílt számomra értéket adó dolgok jutányos áron történő beszerzésére, csupa csoki fagyi bűntudat nélküli elfogyasztására, lelket felszabadító kiadós gyaloglás megtételére, s a nap végére, arra lettem figyelmes, hogy pont úgy élek, ahogy azt az álmaimban elképzelem. Most mindent meghallok és ezért nagyon hálás vagyok, főképp magamnak. Nyitott szívvel a kihívást, is könnyebb magamhoz ölelni, s tálcán nyújtva a boldogság amúgy sem kéne, mert most azt hiszem, érzem, hogy a titok itt van, pont ebben a folyamatban, a "boldogság" ebben rejlik, a hullám hegyek és völgyek egységében,amikor éppen  a viharra és a szélcsendre vágyunk egyszerre.

Forráspont

Van a léleknek, az a része, amivel van, hogy nem tudsz mit kezdeni. Az a pici sarok, ahol megbújik a lényeg, amit a tanult vagy korábbról hozott dolgok takarnak. A tudattalannak nevezhető pontocska-univerzum-paradicsom, amit csak akkor érzel, hallasz meg amikor hagyod a képet kitisztulni. Itt kénytelen vagy szembesülni nagy igazságokkal, és az Önvalódnak hazudott illúziók szerte foszlanak, csak a lényeg marad. Ha "véletlenül" erre a helyre érkezel Önmagadban, akkor rendszerint, a rémülettel vegyes izgalom és mindenféle színű érzelmek kavalkádjában cseppfolyóssá válik a lelked. Ezen a helyen nincs kétely, kérdés, azzal kapcsolatban, hogy vajon a jó helyen vagyok e, a megfelelő dolgot teszem, tettem, érzem e éppen, esetleg a megfelelő lépést tettem e meg. Itt nincs hiba a mátrixban, teljesen világos az út, a vonal, tovább megyek a gömb amiben létezned kell. Belátom tudatosan ez nehezen emészthető, s néha a tudatos énnel a mélyére nézni is ijesztő, ennek a belső egységnek. Ide bárkit vagy bármit beengedni pedig egyszerűen elképzelhetetlen. Néha mégis megtörténik, mi több megengedhető, néha félünk tőle, csak nem ismerjük a folyamatot. Folyni benne, tanulni általa pedig az egyik legnagyobb ajándék. A lelkek itt kapcsolódnak egymáshoz ki tudja mióta, s egy egy találkozás, ezért eleve elrendelt. Ha többet nem tudnék, már ez is elég lenne...ez itt a Forráspont! Engedd meg magadnak, hogy néha megérkezz és felolvadjon a szíved, társuljon ehhez, bármennyi elhullajtott könnycsepp, hidd el megéri, hisz ettől, csak még tisztább és csillogóbb lesz a szemünk, és az eső amúgy is csak táplálja a földet. Megsúgom, pont itt, pont ezen a helyen  van a csodák világának kulcsa, csak elég bátornak kell lenned, hogy érte nyúlj.

Hello itthon!

Ma egy napra kar öltve egy igen jó barátommal, turista lettem a saját városomban. Ajánlom mindenkinek a próba kedvéért, mert nagyon jó gyakorlat "a tekintsünk a dolgokra más szemszögből" megtapasztalására. Rendszerint a város falai között, akármilyen békésen és nyugodtan is  tesszük mindezt, rohanunk a hétköznapokban. Igyekszünk a munkahelyre, suliba, találkozóra, ebédre, megbeszélésre s a többi. Ebben a "rohanásban" valahogy a város is akaratlanul szalad el mellettünk, vagy talán visz magával. Mutat persze magából olyankor is szép számmal, jót és rosszat egyaránt, épp ezért érdemes rövid időt szentelni a helynek ahol élünk, úgy mintha egy idegen addig ismeretlen helyen lennénk. Nekünk ezt ma meg is könnyítették, hisz barátnőm nem rég tért vissza egy távolabbi helyről és az aurájában minden valószínűség szerint még érezhetően megmaradtak a rácsodálkozás energiái, így bármerre is jártunk őt alapból külföldinek nézték, s ezáltal nekem is könnyű volt azonosulni az egyébként kellemes szereppel.Egy rövid idő után tudatosan hangoltam magam át, és kezdtem a megszokott utcákat, tereket más szemmel nézni, s elidőzni pillanatokban, olyan helyeken kényelmesen, amik egyébként a mindennapi rutinom forgatagában hozzájárulnak ahhoz, hogy az élet gördülékenyen folyhasson. Bolond barátnőmmel, vidáman és gyermeki lelkesedéssel tettünk szert egy új szappanbuborék fújóra, pöttyös legyezőre, új sálra, gumikacsákra, finom ebédre és jó kávéra a pesti utcákon.

Egyszer csak az arra lettem figyelmes magamban, hogy percről percre nagyobb teret adok a bennem lévő gyereknek, az igazi gyermeki énnek, annak az apróságnak, aki megbámulja és vizsgálja a katicabogarat, kérdés nélkül terül el a fűben, nem törődve se tegnappal, se holnappal. Lényem tisztán és felhőtlenül élvezte a szombati késő délutánba hajló igazi szabadságot, amiből magammal viszek a hétköznapokba egy darabot. Egy-egy szín, fény emlékében megőrzöm a pillanatot, így ha az ismerős utcákat, s tereket rovom a mindennapokban, a más szemmel látott ismerős helyeken majd cinkosan mosolygunk össze a várossal, egymás szemében látva, hogy mi tudjuk a titkot. Ez a kölcsönös mosoly mindennap elég lesz, ahhoz, hogy futva is észrevegyem, itt a jelenben lenni jó! 

Testvérek

Van az a pillanat amikor kilépsz Önmagadból, sőt inkább, úgy fogalmaznám meg, amikor valaki másnak látod magad, amikor tudod, hogy minden amit teszel és mondasz, az nem is Te vagy abban a helyzetben, mégis száz százalékig megéled, megjátszod. A miért is most nálam elég nagy kérdés. Ma volt közel egy óra a napomban, amikor szinte szánt szándékkal zúdítottam az EGO-mat, egy olyan emberre akit nagyon szeretek. Őszintén szólva minden percét láttam kívülről, sőt szinte az egészet kintről éltem, meg, s mégis válogatott bántásokat szórtam a másikra. Bocsánatot vártam egy szinte jelentéktelen dolog kapcsán, s ami igazán szörnyű az én olvasatomban az az, hogy meg is kaptam. Valahol jogos volt a sérelmem, de igazából semmi másról nem szólt az egész mint a figyelemről, illetőleg annak hiányáról, arról mit is vártam el, hogyan álltam hozzá a helyzethez .Nyilván amikor az Éned éled, nem mindig tudod elkülöníteni, hol kezdődik a Te és hol az Önvalód. Nem tudom, ezt mások hogy élik meg pontosan, figyelnek e egyáltalán rá, de én egy jó ideje teljesen tudom hol a határ. Mi az a pont amikor átlépek, s "ÉN" beszélek magamból. Amikor ezzel csak magamnak ártok, és felesleges kusza gondolatokat kreálok, akkor azt megbocsájthatónak élem meg. Jelen esetben, úgy élem meg, kihatott ez a másikra is, aki mindezt nemhogy nem érdemelte meg, de még csak nem is értette. Miért is? Mert egész egyszerűen, nem egy nyelvet beszélünk, és mert jelenleg az életünk tényleg nem egy síkon mozog, ami nem baj, mert ez nem jelenti azt, hogy nem köt minket össze a múlt, a vér, a szeretet. A testvérem aki egyébként, amellett , hogy szívem lelkem, mindenem, természetesen egyik legnagyobb kritikusom, mesterem és támaszom valahogy mindig a jó helyen, és jókor mondja amire igazán szükségem van. Ma az elfogadásról és a nem elvárásról adott kitűnő leckét. S én ijedtemben dühösen, hangosan, bántva harcoltam a tőle kapott jó szándékkal...Remélem valahol mindez viszonzásra lel.Halkan és magamban, hangosan elrebegek egy bocsánatot, s remélem meghallja a hálát is. Jelentem a leckét megtanultam mára is. A tanulság számomra főleg, az, hogy érdemes magunknak is megbocsátani olykor.

Bolondos

Mélyen az Óceán,
Fenn pedig a tenger,
közöttük meg sok ezer ember.
Jégeső, napsütés,
sárguló levelek,
a színek közt ártatlan gyerekek.
Éneklés, SzÍNjáték,
hangtalan Filmek,
persze A nagyok ilyenkor is csak néznek.
Boldogság –fájdalom,
esztelen érvek,
a fejemben fekete-fehér képek.
Édes és Keserű,
Formátlan Betű.
Papíron a BohÓC nagyon egyszerű!

Apróságok

Amikor megnyitod a szíved a gondolataidat, az érzéseidet a változásra, akkor a dolgok lavinaszerűen valahogy egyszer csak maguktól a helyükre tevődnek. Valakitől a napokban a következő üzenetet kaptam: "Hidd el a sors iróniája, hogy mindig várat magára. Azonban ha fordul a kocka, akkor több helyen egyszerre. Ez olyan mint egy nagy zár mely a kívánt ajtót nyitja. Események sorozata, melyek a változást hordozzák magukban." Valahogy a dolgok így mennek, úgy tűnik ennyire egyszerűen :). Ha hajlandó vagy kézen fogni, és együtt menni, talán elfogadni a változás szükségességét, akkor az akadályok maguktól semmisé válnak,és egyszeriben ,könnyebb lesz, kicsit máshogy nézni a dolgokra, máshogy gondolni,érezni, másképp értelmezni vagy épp nem értelmezni, nem folyvást szabadulni vágyni, csak menni, menni, menni...nem céltalanul, de nem okolni, nem követelni, kérdezni, válaszolni, HALADNI, nem sodródni! Adni nem válogatva kinek és miért.Ma kicsit jobbnak lenni, saját mérce szerint. Ezen apróságok emlékeztetnek, hogy a világ tényleg a lábaink előtt hever... 

Amikor félünk szeretni

Mondják, és bizony igazuk van a Nagyoknak, hogy a szeretet, az egyik legerősebb dolog a világon. Amikor szeretve nézel valakire vagy valamire, akkor az egészen más képet, arcot mutat. Amikor szeretsz, akkor fergeteges erővel hatnak az energiák, elsöpörnek, minden rosszat, minden tényleges fájdalmat, s hatalmába kerít valami olyan érzés, amire ahogy mondani szokták egész egyszerűen nincsenek szavak. Ha szeretve vagyunk akkor azt érezzük bármire képesek vagyunk, bármilyen követ megmozgathatunk, bármilyen akadályt képesek vagyunk legyőzni. Ilyenkor szárnyalunk, repülünk, siklunk az érzés szárnyán, a valami  olyasféle világba kerülünk, ahol a sokszor elképzelt szuper erőink ténylegesen hatnak. A másik oldalról amikor szeretünk az valami  igazán önzetlen érzés,dolog amiben nem számít mi az Önmagunk  és hol kezdődik a másik ,és valóban csak az élet valamint, minden földi és túlvilági jó legjavát kívánjuk és teremtjük a másik lénynek. Mindezek lelket, testet, tudatot a mennyekbe emelő érzések, azonban van, hogy nem merjük mindezt megengedni magunknak. Bizony vannak olyan élethelyzetek, időszakok, amikor régi talán, korábban megélt, elszenvedett, talán nem is a mostani életünkből hozott sérelmeink, fájdalmaink, félelmeink meggátolják, hogy merjünk szeretni. Van, hogy tényleg nem is merünk szembenézni önmagunkkal, és beismerni a saját kis belső hangunkkal folytatott beszélgetéskor, hogy igenis félünk. Lehalkítjuk a belső Trollt, pedig néha érdemes meghallgatni, mire is akar minket rávezetni. Nevezhetjük EGO-nak, sátánnak( kisbetűvel írva), bármiféle rossz akarónak, de van, hogy érdemes beismerni, hogy lehetséges, hogy csak az ismeretlentől akar megóvni minket, ki tudja talán megkímélni, vagy épp csak szembesíteni egy igen apró gyengeségünkkel. Nem kérdés azért is élünk, hogy szeressünk, aki ettől fél, az tényleg csak félig él.  Persze sok minden ott kezdődik, hogy magunkat szeretjük e eléggé, de ha mást a mai naptól nem tanultam, akkor már az is elég, hogy szeretni nem könnyű, főleg nem önzetlenül. Merjünk megengedni magunknak magunkat, s néha a másikat is akár feltétel nélkül, sosem tudhatjuk mit hoz a holnap.

Magunknak főképp magunkért

Olykor nem árt körülnéznünk a lelkünk könyvtárában, hiszen ott minden válasz adott mindösszesen tudni kell olvasni a saját soraink között valamint ismerni  kell saját magunk ABC -jét. A jó hír az, hogy a betűtípust tutira mi választjuk és a tartalomba is van némi beleszólásunk, több is mint amit a mindennapokban elhitetünk magunkkal. Felelősséggel kell játszani a magunknak mondott szavakkal...

Otthon

Azon gondolkoztam, vajon a lelkem mindig nyugtalan marad e, mint a hűvös nyári szél, amely cikázik a város falai között. Menedéket, megnyugvást keresve, arra várva, hogy ott és akkor majd még jobb lesz. Igen lehet, hogy elégedetlen vagyok, de valami kettősség azt mondja, valahol mélyen belül, hogy ez visz előre, pont ez az ami előre mozdít, ami új utakra terel. Gondolatot, vágyat és késztetést ébreszt, bennem, bennünk, hogy a világ ahol élünk még jobbá legyen. Nem simulhatunk bele az elfogadásba, a beletörődésbe. Ki kell mondani, sőt érezni kell, hogy ami nem elég, az lehet több is, szebb is, színesebb, tisztább is, és tényleg elég az hozzá, hogy mi szebbnek, jobbnak akarjuk látni, hisz így erő, és tett vágy lesz bennünk, hogy mi magunk azokká váljunk, s a rendszer vagy játék - kinek, hogyan tetszik- részeként hatalmunk van tényleg szebbé tenni.
Egy lépés, egy gondolat, egy apró cselekedett is elég, talán egy mosoly amit nem vártak el, egy ölelés amire senki nem számított, egy pár forint a koldusnak, egy simogatás az arra tévedő kóbor kutyának. Ezek az energiák szerintem szárnyra kapnak s ezerszeres erővel hatnak az egészre.

Velem főleg olyankor fordul elő, hogy valami földi jóra lelek, amikor csak „véletlen” utakon bóklászom, s egyszer csak hirtelen, egy darabnyi mennyországba kerülök, ami pont úgy ölel át, mint édesanyám szerető karja. Szinte felbecsülhetetlen az, amikor útközben találsz egy helyet, ahol a város fogatagán innen és túl, pont úgy potyognak le a gyümölcsök a fáról, mint egy vidéki kis apró faluban, ahol egy nagyi épp úgy hajtja be a kiskaput csókot dobva a gyerekei, éppen elhajtó autója után, mint ahogy a Te nagyid integet. Ilyenkor jövök rá igazán, hogy az Otthon ott van ahol Te teremted magadnak, mert ez benned Van. Ott él, lehet olykor éppen szunnyad, de csak meg kell keresned, ha éppen a szülői oltalomra, ölelésre vágysz. S bár lehetsz bárhol, ez az, az érték, amit Otthonról hoztál, ami mindig ott van neked a mindennapokban, az egész út során.Rövid időre elhalkul a város zaja, s ha eléggé jelen vagy, akkor talán a saját belső zajod is elhallgat, s ilyenkor összemosódnak a színek és a fények, s hirtelen minden mást élesebben látsz! Ez nem szerencse, látásmód kérdése. Szép hetet mindenkinek!

Emberi történet

Nyitott szemmel, ébren álmodni. Van hogy ezt érzem mennyországnak. Körbe vesznek emlékek, színek, fények, megannyi impulzus ér. Kívülről talán úgy látszik, mintha jelen sem lennék, pedig ilyenkor érzek, élek igazán. Gondolom mindannyian megtapasztaltuk már, azt a pillanatot amikor, minden egyértelmű és mégis minden kérdés. Amikor a válaszok nem csak, hogy karnyújtásnyira, inkább szinte bennünk vannak. Ma az emberi sorsokon, az apró történeteken ,a lélek hegein át láttam mindenkit. 
Velem amúgy is gyakran előfordul, hogy mélyebbre látok, annál mint amit a világ mutatni képes önmagáról, de talán most először töltött el csodálattal, hogy az élet mennyire komplex rendszer. Benne a helyünk, pont olyan mint a puzzle darabkái, amik megalkotják a teljes képet. A gondolataink, a választásaink, döntéseink melyek megtalálnak vagy mi őket, határozzák meg, hogy éppen akkor, illetve ebben az életben a képnek melyik részébe illünk bele. Ezt véletlenül sem úgy értem, hogy eleve determinált egy- egy sors és hogy minden tett, gondolat, illetve szó értelmetlen. Sőt! Most úgy élem meg a teremtés itt kezdődik igazán, érzés szinten, a képet alakíthatjuk aszerint mit is akarunk megtanulni, milyennek szeretnék látni a világot. A hozott dolgok, hiedelmek, vagy éppen az ezekkel való szembe szállás, épp úgy világosíthatják, vagy sötétíthetik látványt, mint ahogy vihar idején a felhők az égboltot. A minap egy beszélgetés közben, valaki azt mondta nekem, hogy szerinte vannak menthetetlen esetek. Én csak néztem talán még bólogattam is, annyira nem tudtam mit kezdjek a gondolattal. Mára a kis belső és külső univerzumom meg is adta hamar a választ, több oldalról kapott történettel, amik felhozták a bennem is mélyen alvó múltat. Eltemetett érzések, félelmek, szeretet kelt életre a zajos világom leple alatt, kinézve, már-már kérdezve az ön és egyéb ítélkezéseim felett. Hagytam magam, sodródtam,az árral míg el nem nyelt az érzés- gondolat folyam. Az ébrenlét, vagy éberség lenyomott a mélybe vagy felemelt az égbe nem is tudom pontosan. Ekkor jöttem rá, hogy a mennyország a kettő között van. Most itt maradnék, de menni kell tovább. Újabb lecke vár, és egyébként is mindennap újra szerelmesnek kell lenni a világba!

Fűszer nekünk

Szerencse, hogy különbözőek vagyunk. Sokan, sokszor fel sem fogjuk mennyire. Várjuk mi több elvárjuk a megértést. Ha szerencsések vagyunk, akkor vannak Akik hasonló nyelvet beszélnek, hasonlóan éreznek, látnak, hasonló következtetésre jutnak. Sokan korlátoltak vagyunk és nem akarjuk meglátni, mennyi különböző lélek, próbál, szeretni, gondolni, megélni, s létezni a pillanatban. Aztán szerencsés pillanatokban, mindez nem számít, mert egyszer csak értjük mit is mondanak. Talán inkább érezzük a részévé válunk, nem csak a jelenlétben. Ilyenkor mintha mind egy egész lennénk, vagy talán az egész részei, talán amikor megéljük a teljességet, függetlenül az adott körülményektől, a minket körül vevő emberektől, függetlenül magunk vagy mások reakcióitól. Ez több mind amikor benne vagyunk a pillanatban. Az élet esszenciális része, ami tértől, időtől, hangulattól, vélt vagy valós hiedelem rendszerektől is független. Talán ilyenkor éljük meg, hogy minden és mindenki a rendszer része. Nem alkotunk véleményt, nem hat ránk ki mit gondol, avagy vár el tőlünk, szinte az sem, mi mit várunk el ÖNMAGUNtól. A meghatározó pillanatok, amik alakítják az igazi valónkat. Tapasztalás sava borsa, amikor az élet tényleg fűszer és Te vagy a leghangsúlyosabb íz a kavalkádban – Önmagadnak.

És hirtelen értelmet nyer minden, szerelem, szeretet, törődés, ölelés, gondolat, szín és fény. Az összes árnyék, benne mi emberek, lények lelkek. Ezt szerintem csak élvezni érdemes! Szeretettel nekünk! 

Lényeget keresni valamiben, aminek nem sajátja maga az értelem. Nevezhetjük zsákutcának, de az igazság valahol a kettő között van, hogy mi is az a kettő és mi a köztes valóság? Nos az egyébként is részletkérdés. Lehet hallgatni nagybetűvel mondott, és tágra zárt fülekkel értelmezett, hozzáadott értéket, s lehet menni velük, általuk AZ ÚTON. Kérdés nélkül vagy magunkra szabva, azonban egy valami biztos álmodni KELL, mert ha nem teszed, nincs, ami valósággá váljon, és akkor tényleg hiányzik az állítmány. Emellett téves képzett azt hinni háborúban edződik a lélek, nem csak a vihar hoz esőt, fejlődni nyugalomban is lehet, s talán a lágyabb szellő amúgy is nekünk kedvez.

Maradok

„Mit teszek, ha már valami elfáradt? Tovább állok! Vagy megpróbálom megjavítani azt, ami el sem romlott. Én most az utóbbit választom, néha kényszerből, néha, csak mert gyáva vagyok, s legfőképp mert mindig kihívás. Legyen szó bármilyen, szerelmi, családi, baráti, egyéb emberi kapcsolatról, most maradok, mert valamiért a csomagba pont őket pont magukért, pont akkor választottam. Nem tudván kik lesznek, mire vágynak, mit tesznek és miért. Egyszerűen csak őket választottam, mert van valami közös ügyünk vagy, csak mert valami régről összeköt.

Egy vékony, EGOval szét nem téphető szál. Igazi kapcsolat, KAPCSOLAT, ami ad és elvesz és megítél, De a szemedbe mondja. Barátságok, szerelmek, akik fogják a kezed akkor is, ha nem veszed észre és akkor is, ha épp nem akarod, hogy Veled legyenek. Ott vannak Benned, Magukban, megélnek minden percet és minden nevetés és sírás után ugyanúgy sóhajtanak fel, a szemedbe vagy a lelkedbe nézve, mert tudják, hogy ha nem is mindent, de egy részét, annak, amit átélnek te is érzed.”

KÖZPONTOZÁSNÉLKÜL... korábbról

Bolondos évszak, ennyi harc után, Bennem a bohócot életre keltve,

végre a bolondot központozás nélkül a jó dobozva tette.

Bizalmam jeleként, Szemem lehunyva;

hisz fényével kisér utamon az éjben.

Csillám ösvényt rajzolva a zajos városi porba.

A Holvilág most szerelem, egyetlen szavával csendesíti el a lelket,

s az konok fejét a vállára hajtva, szívében

a város ritmusára táncol Vele hazáig.

S eközben Szertelen kezével, Szeretőn ölel át

a kora ÁPRILISI nyár.

Ébrenlétben...

Bámulatos, hogy mi emberek, mennyire rá tudunk flash-elni egy témára, amin aztán napokig hetekig  van, hogy hónapokig képesek vagyunk gondolkozni, utána olvasni, kutatni keresni valamiféle választ. Esetemben ez sokszor és halmozottan igaz, s számtalan barátnőm, ismerősöm van aki úgymond beragad egy témába. Van hogy ezt észre sem vesszünk, mármint konkrétan a beragadást, főképp mert a keresgélés, olvasgatás, töprengés, világ megfigyelés folyamán találkozunk egy csomó információval és egész egyszerűen a téma benyel bennünket. Persze találkozunk számtalan különböző megközelítéssel és látjuk, hogy más is rágja a témát a maga, illetve az olvasott információ szájíze szerint, de én most kimondom, bizony a lényeget hanyagoljuk ha ilyenkor azt hisszük, hogy nézőpontot váltottunk. Nem tudjuk , vagy csak nem akarjuk észre venni, hogy amíg bármiféle energiát is adunk az adott témának addig igenis a téma energiáinak vonzásában maradunk,és hazudhatjuk magunknak, hogy mi igenis dolgozunk magunkon, a bennünk zajló folyamatok által. És persze jönnek a válaszok is, csupán annyi hibádzik a dologban, hogy az igazi elengedést nem ez által fogjuk megtanulni. Távolról sem szeretném azt, állítani, hogy bármiféle szakértő is lennék a témában, annál is inkább mert jó magam egy olyan "útközben élsz" típus vagyok aki, egyébként szentül vallja, ha azt állítod megérkeztél, na akkor aztán igazán rossz úton haladsz. Mindössze talán tanulságként annyit vonnék le a magam világából, hogy tényleg gyakrabban kellene magunknak feltenni a NA ÉS? kérdést. Hogy miért nem említek most konkrét témát annak tényleg nincs egyéb oka, minthogy a fentiek igazak mindenre, ami a Mi  bámulatos emberi elménkben felmerül. Emellett személyes gyengeségem az elengedés és a türelem gyakorlása, annak ismerete és tudása pedig egyenlőre olyan távol áll tőlem hogy az még fényévekben sem kifejezhető. A lényeg talán az, hogy lássuk, hogy érdemes néha megélni a döntést. Amennyiben bármi értelmezhetőt és érzékelhetőt találtál e sorokban, akkor bátran merülj kicsit önmagadba egy hűvös nyári éjszakán, s majd a reggeli kávé,a napsütéssel kézen fogva visszarángat a megálmodott valóságba.

Színesben

Lehetünk sokfélék, sok helyen, sok módon. Nézhetünk a világra, Magunkra tágra zárt vagy épp nyitott szemmel. Álmodhatunk, gondolhatunk szabadon, s vakon egyszerre. Reményteli vagy épp sötét világot festve, abba beleburkolózva nyakig, boldogan vagy akár gyengén mentő övért kiáltva. Foghatjuk mások kezét, s szoríthatjuk a szeretetet két marokkal vagy gyengéden magunkhoz, kinek éppen mi a sajátja akkor és ott, vagy épp itt is most. Lehetünk gondtalanok, bele fáradva a korábban alkotott illúziókba, választhatjuk a szabadságot, jelentsen ez bárkinek, bármit, bárhol, bármikor. S mindezt VIRÁG lévén egy csokorba szedve, a meg nemértés kockázatát is vállalva, nyugtázhatom hisz az univerzum törvényei sosem hazudtolják meg önmagukat! Hisz a ragadjon el a hév, nyugalomban teljesen más értelmezést nyer. Egy biztos mindannyian nyomot hagyunk a világban, ezért érdemes olyan színűre festeni amilyenre mi szeretnénk. Megéri ezt garantálom!