Nem éppen egyszerű a téma, amit hoztam, mára függetlenül attól, hogy az önbizalomhiány tökéletesen túlelemzett mindenki által időnként megélt kérdésköréhez kapcsolódik. Megannyi olvasott és megélt irodalom ad is számos választ arra, hogyan és mint fejleszthető ez a bennünk meglévő vagy épp alacsony vagy túl magas szinten ingadozó valami amit önbizalomnak nevezünk. Az alap gondolat amin mostanában pörgök nagyon nem saját, sőt kedves, szeretett Pál Feri atyától származó, jó helyen éppen megfelelő gombot megnyomó ám annál fontosabb fogalmazzuk úgy személyiség fejlődési elem. Dióhéjban összefoglalva a lényeg, hogy ugyan lehetünk Önbizalommal teliek az életben, ha nem társul megfelelő önazonosság az egyes szerepekhez. Ez van akinek persze pofon egyszerűen hangzik van akinek, így köztük nekem is napokig tartott mire valamilyen szinten ténylegesen be tudtam építeni a legfontosabb gondolatokat a dologgal kapcsolatban. Ha minden igaz, - és erre azóta hogy ezzel foglalkozom számos bizonyítékra lettem figyelmes- az önbizalmat és az önazonosságot nem szabad különválasztani, pontosabban kezdem gyanítani, hogy a két fogalom olyannyira összefügg, mint ahogy a jing-jang jelben nincs vonal. Ha nem vagyunk Ön-azonosak egyes szerepeinkben akkor bizony építgethetjük az önbizalmunkat az életünk bizonyos területin érhetünk el sikereket is, sőt ámíthatjuk magunkat hamis önbizalommal, és felfújhatjuk azt a bizonyos lufit hatalmasra is.Meggyőződéssel, hogy nálunk bizony minden rendben van, ám félő hogy egyszer egy olyan pontnál ahol nem ismertük fel önmagunkat valamely szerepünkben( gyerek, anya, társ, férj, feleség, alkalmazott, főnök, apa, testvér,barát stb.) egy előre nem látott pillanatban, valamilyen indikátor hatására ez a lufi kidurran. Önismereti kurzus felsőfokon? Igen elsőként nekem is az jutott eszembe, hogy na ez vagy nagyon egyszerű és nem is érdemes ezzel foglalkozni, aztán hirtelen ráébredtem, hogy ez pont annyira bonyolult, hogy az egom napokig lezárt a téma előtt, el se jutottam odáig, hogy megértsem mit is jelent ez az én esetemben, függetlenül attól, hogy én bátran vállalom és őszintén kimondom, hogy tényszerűen bizonyos szerepeimmel kapcsolatban embertelen zűrzavar van bennem, attól teljesen függetlenül, hogy milyen odaadó, szerető családba sikerült a "gólyának ledobnia". Valahol ennél a pontnál jutottam el oda, hogy bizony ez tényleg nem kis pálya és érdemes vizsgálódni az én kis hiányos ön-azonossági színtereimen belül, mert biztosan akadok olyan megválaszolatlan kérdésekre, amik ténylegesen megválaszolhatóak színtiszta pszichológiával. Aztán bekapcsolt a gyanú radar is, hogy aha persze nyilván tökre egyszerű szépen sorra megyek mindegyiken megtalálom a válaszokat, kialakítom és elbúcsúzom a nem megfelelően rögzült mintáktól és már kész is vagyok :) szóval akkor itt kell, hogy legyen valami amit még mindig nem értek és nem veszek figyelembe. Megjegyzem a nagy felismerésekkel járó megkönnyebbülést sem igazán éreztem, egészen máig. Amikor is valami megváltozott mert sikerült végre felfognom azt is, hogy megint csak társadalmi normák, mások által "normálisnak" megélt mintákban gondolkozom és ezeknek én tényleg nem felelek meg. A tanult szerepeket én személy szerint eddig gyakorlatilag egyáltalán nem értelmeztem, vagy nagyon nem úgy értelmeztem, amiket azok nekem jelentenek. Most nyilván arra gondolsz, hogy neked a legtöbb ilyennel nincs bajod, merthogy sziklaszilárdan van én,nő, férfi,anya stb képed, hát fájni fog de szólók, pont ezeket a nagyon szilárd elméleteidet vizsgáld meg mert lehet, hogy az egod pont ezeknél vezetett meg a leginkább, és semmibe nem kerül egy kicsit mögéjük nézni, tudod csak hogy ne hagyjuk az a lufit olyan könnyen kipukkadni.
Van a lélekméregtelenítésnek az a része, amikor a fizikai valód egy az egyben produkálja a lélek tisztulásának tüneteit. Az a pár óra amikor az esti meditáció után nulláról Rád tör a nyavalya, és azon kapod magad, hogy már egy fél csomag százas zsepit használtál el. Ilyenkor máshogy sír a lélek, s indikátorként jelzi, hogy valószínűleg valamire sikerült rátapintanod. Mostanában mindenhol azt olvasom, és miért ne hinnék a nálam okosabbaknak, hogy a jelenlegi időszak amúgy is kedvez a rendrakásnak odabent. Nos jelentem, én megtettem amit csak kellet az elmúlt napokban, hogy hamarosan újult erővel feszülhessek neki a változásnak. Rendszerint ilyenkor másnap reggel már kutya bajom, mert az a fajta "kalapkúra" amit odabent végzünk hatványozottan hatásos, ha tényleg elszántunk magunkat a rendrakásra, tisztán látásra. Nem lennék őszinte, ha nem jegyezném meg, hogy a kőkemény mélypont indikálta, hogy a rendelkezésre álló és lényemnek fekvő összes létező eszközzel tisztítsam meg a terepet valaminek. Mostanában egy kicsit össze voltam zavarodva, mondhatni a zavarodottság szinte megbénított, és nem úgy mint eddig korábban bármikor. Valami aktív bénultság kerített hatalmába, aminek a falain belül gyakorlatilag nem kaptam levegőt, nem tudtam aludni, folyton pörögtem és a világból is ki tudtam volna futni, semmi nem volt elég, nem tudtam a rendelkezésemre álló energiámat megfelelően felhasználni. Szintén hazudnék ha azt mondanám, hogy már vége, nem most pont azért is írom le szinte válogatás nélkül az összekuszált gondolatokat, hogy ténylegesen vállaljam és megmutassam, hogy milyenek vagyunk illetve én milyen vagyon a mélypont közben, alatt... Az igazság az, hogy jelenleg a jelennel a múlttal a jövővel kapcsolatos fogalmak is teljes mértékig zavaros jelentés tartalommal bírnak számomra. Sokszor mondjuk, halljuk és a többi, a jelenlét a most-ban élés fontosságát a jelen tudatot és most először érzem, hogy ez az egész nem jól van megfogalmazva, épp ezért nem is érthetjük igazán a legyél jelen tényleges jelentőségét. Tudom most aztán a teljes értetlenség kellős közepébe sodrom magam, de itt a lényeg, a jelennek a most-nak nincs is jelentősége. Rosszul van érzelmezve az egész, az idő egy és nekem úgy tűnik ezt kell megértenünk ahhoz, hogy világosabban érezzünk az univerzumban. Szerintem jelen valahogy máshogy kell lennünk....és valahogy ez már befejezett és mégis jön majd még. Az én órám talán tényleg másképp jár, pedig annyira nem is vagyok elveszve Csodaországban.
