Kegyelmi státusz

Bent rekedt, félig megfogalmazott gondolatok. Olyan ki nem mondott szavak, amelyekre valamiért most nem is találom a megfelelő kifejezéseket. Koncentrált lehetőség a befelé figyelésre. Értékelem ezt is, és most legalább már magamnak belátom, beismertem, hogy nem jól kezelem. Talán mert nem tetszik az amit belül látok. Nincs is ezzel baj, ebből lehet fejlődni. Valaki a napokban, a maga egyszerűségével állított szembe egy igazán lazán szinte elém vetett mondattal. Feljebb léptél. Ez eszeveszett gondolkodásba sodort. Feljebb? Akkor ez azt jelenti eddig lent voltam?  Nem maga az ejtett rabul ebben a foszlányban, hogy alapvetően nem is tudom, hova helyezzem magam, pedig ezzel sem ártana mélyebben foglalkozni, hanem a tény, hogy most már tényleg nem halogathatom, itt és most kell határoznom. Megszületni a jelenlegi lényemnek, abban a formában, ami és aki a legjobbat hozza ki az adott helyzetből. 
Azzal, hogy nem egyszerű, könnyedén dűlőre is jutok, mert olyan sosem kell ami nem kőkemény kihívás, és meg sem engedhetem magamnak, mert a könnyű és könnyen választott helyzetek mélyre húznak, gyakorta elveszik benne az önvalóm egy jelentős része és ezt határozottan nem akarom. Fázok a kényelmes helyzetektől és szentül hiszem, hogy a számunkra szükséges dolgok, azok amik a javunkat szolgálják tényleg a komfort zónánkon kívül vannak. Kegyelmi státusz, mélyre merülés felső fokon, ez adatott az elmúlt két hétben. Gyönyörű tájba burkolva. Nagy séták, ismeretlen tájak, fejet kitisztító jelenlétes futások magamban, Velem. Aztán a másik oldalról meg kőkemény önmarcangolás, fájó harapások a lelkemben, amiket nap mint nap magam ejtek. De ebből is tanulok, tanultam, méghozzá nem mást, minthogy tényleg erősebb vagyok még annál is mint amit gondoltam magamról. Lélekben pont olyan, mint amikor futsz és  azt hiszed ez már Önmagad határa, majd mész tovább hajtod magad, és egyszer csak arra eszmélsz, már rég átlépted a magadnak kreált pontot. Így működik a lélekkel is, úgy tűnik én így edzem  a belsőt, s megjegyzem teszi ezt az univerzum is kőkeményen. Minden nap, szinte minden pillanat önmagam megugrása. Talán életemben első alkalommal nem szélsőséges mentalitásom végpontjai közötti ugrálás.  Valami félig nyugodt tisztán nem látás. Akárhogy is minden egyes perc a jelenbe ránt.  Úgy tűnik Nekem most erre van szükségem. Hangulatnak pedig az út, s vele Én.