Címzettenül központozva

Ma egy kicsit másként nyert értelmet Bennem, mit is jelent számomra a tagolatlanság, az, hogy miért is érzem ennyire magaménak ezt a kifejezést. Eddig is tudtam magamról, és önbecsapás lenne azt állítani, hogy nem hibának kezelem, hogy kőkeményen ragaszkodó típus vagyok. Jó és rossz szokásokhoz, élethelyzetekhez, emberekhez, tárgyakhoz szélsőségesen egyaránt. A mai utolsó doboz bepakolásakor, - amibe az ezredik és utolsónak hitt valamilyen emlékhez köthető bigyót  helyeztem el - döbbentem rá, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy nehezen engedek el, még ha ez hatványozottan is igaz Rám. Bizony a tény az, hogy szerénységem mélyen érez mindent. Szenvedélyesen tudok kacagni, és keservesen sírni, mert épp majdnem elfelejtettem bepakolni a kis aranyszínű elefántot, amit valahol valamikor egy füstölő boltban dobtak utánam, gazdagítva ezzel az ajándékba kapott felálló ormányú fánik vagy nevezzük nevén pótormányosok sorát. Rájöttem én ezt a kis elefántot tiszta szívből szeretem, legyen ez bármilyen nevetséges illetőleg magyarázható megannyi pszichológia nyavalyával. Így rá kellett ébrednem, hogy teljesen normális, hogy hasonlóan, sőt sokkal intenzívebben érzek emberek, barátok életterek iránt. És bár tudom és szentül hiszem, hogy tényleg mindenki aki valamilyen módon szereplője kis filmünknek, pontosan addig rendelődik mellénk a történetbe, amíg helye van benne. S tudom még ha távolabbra is sodor az élet egymástól, amennyiben marad még közös ügyünk, akkor úgyis megőrizzük magunkat egymásnak. Most mégis fájdalmas volt a búcsúzás, függetlenül attól, hogy bármennyire is keresgéltem sem hiányérzetet sem félelmet a változástól nem véltem felfedezni magamban. Egyszerűen könnyes szemmel, emlékezve megannyi jóra vagy akár rosszra, képzeletben még egyszer végig simítottam kezemmel a Szabadság híd korlátját, megöleltem minden ottani barátot, lefotóztam ezernyi érzést, hogy örökre rögzítsek minden pillanatot. Ahogyan az őszi tarka tájat bámulva haladt az autó egyre távolabb az Otthon 2.0-tól, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a könnyek szép lassan felszáradtak arcomról, fekete kontúrt hagyva lelkem tükrei alatt a szempillaspiráltól, a mellkasomban dübörgő zaj hamarosan elhalkult, száradó szemekkel azt éreztem pont került egy mondat végére, ami remélem mindig tagolatlan marad.