Csendélet

Egy félig borzalmasnak, félig csodálatosnak megélt nap végén, a következő idézet talált rám, felkiáltó jellel keretbe foglalva, mindent amit most éppen megélek.

" Az ember természeténél fogva idegenkedik a fájdalomtól és a kényelmetlenségtől. Az akarjuk, hogy minden simán menjen. Pedig ha mozdulatlanok maradunk, nem fogunk fejlődni. Ha mindig a biztonságos játszmát választjuk, álmaink sosem válnak valósággá. Nem kapjuk meg, amit akarunk, ha azt várjuk, hogy Isten a küszöbünkre helyezze azt. Magunkhoz kell ölelnünk a nehézségeket és a változást, ha kiteljesedett életre vágyunk. Ha a hajó nem inog, az azt jelenti, nem tart sehová." Yehuda Berg

Események láncolata és az, ahogyan ezeket hagytam magamnak megélni vezetett el az esti megnyugvás pillanatáig, amikor hullafáradtan hazaérve, a hőn szeretett teraszra kiülve , hűsítő limonádé mellett, engedtem meg magamnak, hogy az idézet Önmegerősítésként "fejbe vágjon"! Lehűtve ezzel hőségtől, és egyéb nyalánkságoktól forrongó lelkemet. Igazolva számomra mindazt ahogyan és amiért úgy élem az életem, ahogyan. Már a nap közepén sejthettem volna, hogy ma kegyes lesz velem minden, amikor egy falat málnás-mentás sütemény Gabi fogkrém íze, szabadjára engedett megannyi gyermekkori élményt, érzést, emléket. Ezáltal egész napra elegendő lendülettel, energiával töltötte fel a bennem megbújó elemet. Attól a pillanattól kezdve, vissza találtam apró gyermeki Önmagamhoz. A magam kis letisztult, egyszerű, mindent tisztán érző, érzékelő, látó és megélő, még sértetlen lelkemhez. A lavina beindult, áldás áradat zúdult minden gondolatra, cselekedetre, éppen megszülető döntésre. Nevettem, forogtam, táncoltam, repültem, ebben a forgatagban, nem gondolva arra, hogy mit hoz a holnap. Szert tettem, vágyott könyvre. Lehetőségem nyílt számomra értéket adó dolgok jutányos áron történő beszerzésére, csupa csoki fagyi bűntudat nélküli elfogyasztására, lelket felszabadító kiadós gyaloglás megtételére, s a nap végére, arra lettem figyelmes, hogy pont úgy élek, ahogy azt az álmaimban elképzelem. Most mindent meghallok és ezért nagyon hálás vagyok, főképp magamnak. Nyitott szívvel a kihívást, is könnyebb magamhoz ölelni, s tálcán nyújtva a boldogság amúgy sem kéne, mert most azt hiszem, érzem, hogy a titok itt van, pont ebben a folyamatban, a "boldogság" ebben rejlik, a hullám hegyek és völgyek egységében,amikor éppen  a viharra és a szélcsendre vágyunk egyszerre.

Forráspont

Van a léleknek, az a része, amivel van, hogy nem tudsz mit kezdeni. Az a pici sarok, ahol megbújik a lényeg, amit a tanult vagy korábbról hozott dolgok takarnak. A tudattalannak nevezhető pontocska-univerzum-paradicsom, amit csak akkor érzel, hallasz meg amikor hagyod a képet kitisztulni. Itt kénytelen vagy szembesülni nagy igazságokkal, és az Önvalódnak hazudott illúziók szerte foszlanak, csak a lényeg marad. Ha "véletlenül" erre a helyre érkezel Önmagadban, akkor rendszerint, a rémülettel vegyes izgalom és mindenféle színű érzelmek kavalkádjában cseppfolyóssá válik a lelked. Ezen a helyen nincs kétely, kérdés, azzal kapcsolatban, hogy vajon a jó helyen vagyok e, a megfelelő dolgot teszem, tettem, érzem e éppen, esetleg a megfelelő lépést tettem e meg. Itt nincs hiba a mátrixban, teljesen világos az út, a vonal, tovább megyek a gömb amiben létezned kell. Belátom tudatosan ez nehezen emészthető, s néha a tudatos énnel a mélyére nézni is ijesztő, ennek a belső egységnek. Ide bárkit vagy bármit beengedni pedig egyszerűen elképzelhetetlen. Néha mégis megtörténik, mi több megengedhető, néha félünk tőle, csak nem ismerjük a folyamatot. Folyni benne, tanulni általa pedig az egyik legnagyobb ajándék. A lelkek itt kapcsolódnak egymáshoz ki tudja mióta, s egy egy találkozás, ezért eleve elrendelt. Ha többet nem tudnék, már ez is elég lenne...ez itt a Forráspont! Engedd meg magadnak, hogy néha megérkezz és felolvadjon a szíved, társuljon ehhez, bármennyi elhullajtott könnycsepp, hidd el megéri, hisz ettől, csak még tisztább és csillogóbb lesz a szemünk, és az eső amúgy is csak táplálja a földet. Megsúgom, pont itt, pont ezen a helyen  van a csodák világának kulcsa, csak elég bátornak kell lenned, hogy érte nyúlj.

Hello itthon!

Ma egy napra kar öltve egy igen jó barátommal, turista lettem a saját városomban. Ajánlom mindenkinek a próba kedvéért, mert nagyon jó gyakorlat "a tekintsünk a dolgokra más szemszögből" megtapasztalására. Rendszerint a város falai között, akármilyen békésen és nyugodtan is  tesszük mindezt, rohanunk a hétköznapokban. Igyekszünk a munkahelyre, suliba, találkozóra, ebédre, megbeszélésre s a többi. Ebben a "rohanásban" valahogy a város is akaratlanul szalad el mellettünk, vagy talán visz magával. Mutat persze magából olyankor is szép számmal, jót és rosszat egyaránt, épp ezért érdemes rövid időt szentelni a helynek ahol élünk, úgy mintha egy idegen addig ismeretlen helyen lennénk. Nekünk ezt ma meg is könnyítették, hisz barátnőm nem rég tért vissza egy távolabbi helyről és az aurájában minden valószínűség szerint még érezhetően megmaradtak a rácsodálkozás energiái, így bármerre is jártunk őt alapból külföldinek nézték, s ezáltal nekem is könnyű volt azonosulni az egyébként kellemes szereppel.Egy rövid idő után tudatosan hangoltam magam át, és kezdtem a megszokott utcákat, tereket más szemmel nézni, s elidőzni pillanatokban, olyan helyeken kényelmesen, amik egyébként a mindennapi rutinom forgatagában hozzájárulnak ahhoz, hogy az élet gördülékenyen folyhasson. Bolond barátnőmmel, vidáman és gyermeki lelkesedéssel tettünk szert egy új szappanbuborék fújóra, pöttyös legyezőre, új sálra, gumikacsákra, finom ebédre és jó kávéra a pesti utcákon.

Egyszer csak az arra lettem figyelmes magamban, hogy percről percre nagyobb teret adok a bennem lévő gyereknek, az igazi gyermeki énnek, annak az apróságnak, aki megbámulja és vizsgálja a katicabogarat, kérdés nélkül terül el a fűben, nem törődve se tegnappal, se holnappal. Lényem tisztán és felhőtlenül élvezte a szombati késő délutánba hajló igazi szabadságot, amiből magammal viszek a hétköznapokba egy darabot. Egy-egy szín, fény emlékében megőrzöm a pillanatot, így ha az ismerős utcákat, s tereket rovom a mindennapokban, a más szemmel látott ismerős helyeken majd cinkosan mosolygunk össze a várossal, egymás szemében látva, hogy mi tudjuk a titkot. Ez a kölcsönös mosoly mindennap elég lesz, ahhoz, hogy futva is észrevegyem, itt a jelenben lenni jó! 

Testvérek

Van az a pillanat amikor kilépsz Önmagadból, sőt inkább, úgy fogalmaznám meg, amikor valaki másnak látod magad, amikor tudod, hogy minden amit teszel és mondasz, az nem is Te vagy abban a helyzetben, mégis száz százalékig megéled, megjátszod. A miért is most nálam elég nagy kérdés. Ma volt közel egy óra a napomban, amikor szinte szánt szándékkal zúdítottam az EGO-mat, egy olyan emberre akit nagyon szeretek. Őszintén szólva minden percét láttam kívülről, sőt szinte az egészet kintről éltem, meg, s mégis válogatott bántásokat szórtam a másikra. Bocsánatot vártam egy szinte jelentéktelen dolog kapcsán, s ami igazán szörnyű az én olvasatomban az az, hogy meg is kaptam. Valahol jogos volt a sérelmem, de igazából semmi másról nem szólt az egész mint a figyelemről, illetőleg annak hiányáról, arról mit is vártam el, hogyan álltam hozzá a helyzethez .Nyilván amikor az Éned éled, nem mindig tudod elkülöníteni, hol kezdődik a Te és hol az Önvalód. Nem tudom, ezt mások hogy élik meg pontosan, figyelnek e egyáltalán rá, de én egy jó ideje teljesen tudom hol a határ. Mi az a pont amikor átlépek, s "ÉN" beszélek magamból. Amikor ezzel csak magamnak ártok, és felesleges kusza gondolatokat kreálok, akkor azt megbocsájthatónak élem meg. Jelen esetben, úgy élem meg, kihatott ez a másikra is, aki mindezt nemhogy nem érdemelte meg, de még csak nem is értette. Miért is? Mert egész egyszerűen, nem egy nyelvet beszélünk, és mert jelenleg az életünk tényleg nem egy síkon mozog, ami nem baj, mert ez nem jelenti azt, hogy nem köt minket össze a múlt, a vér, a szeretet. A testvérem aki egyébként, amellett , hogy szívem lelkem, mindenem, természetesen egyik legnagyobb kritikusom, mesterem és támaszom valahogy mindig a jó helyen, és jókor mondja amire igazán szükségem van. Ma az elfogadásról és a nem elvárásról adott kitűnő leckét. S én ijedtemben dühösen, hangosan, bántva harcoltam a tőle kapott jó szándékkal...Remélem valahol mindez viszonzásra lel.Halkan és magamban, hangosan elrebegek egy bocsánatot, s remélem meghallja a hálát is. Jelentem a leckét megtanultam mára is. A tanulság számomra főleg, az, hogy érdemes magunknak is megbocsátani olykor.

Bolondos

Mélyen az Óceán,
Fenn pedig a tenger,
közöttük meg sok ezer ember.
Jégeső, napsütés,
sárguló levelek,
a színek közt ártatlan gyerekek.
Éneklés, SzÍNjáték,
hangtalan Filmek,
persze A nagyok ilyenkor is csak néznek.
Boldogság –fájdalom,
esztelen érvek,
a fejemben fekete-fehér képek.
Édes és Keserű,
Formátlan Betű.
Papíron a BohÓC nagyon egyszerű!

Apróságok

Amikor megnyitod a szíved a gondolataidat, az érzéseidet a változásra, akkor a dolgok lavinaszerűen valahogy egyszer csak maguktól a helyükre tevődnek. Valakitől a napokban a következő üzenetet kaptam: "Hidd el a sors iróniája, hogy mindig várat magára. Azonban ha fordul a kocka, akkor több helyen egyszerre. Ez olyan mint egy nagy zár mely a kívánt ajtót nyitja. Események sorozata, melyek a változást hordozzák magukban." Valahogy a dolgok így mennek, úgy tűnik ennyire egyszerűen :). Ha hajlandó vagy kézen fogni, és együtt menni, talán elfogadni a változás szükségességét, akkor az akadályok maguktól semmisé válnak,és egyszeriben ,könnyebb lesz, kicsit máshogy nézni a dolgokra, máshogy gondolni,érezni, másképp értelmezni vagy épp nem értelmezni, nem folyvást szabadulni vágyni, csak menni, menni, menni...nem céltalanul, de nem okolni, nem követelni, kérdezni, válaszolni, HALADNI, nem sodródni! Adni nem válogatva kinek és miért.Ma kicsit jobbnak lenni, saját mérce szerint. Ezen apróságok emlékeztetnek, hogy a világ tényleg a lábaink előtt hever... 

Amikor félünk szeretni

Mondják, és bizony igazuk van a Nagyoknak, hogy a szeretet, az egyik legerősebb dolog a világon. Amikor szeretve nézel valakire vagy valamire, akkor az egészen más képet, arcot mutat. Amikor szeretsz, akkor fergeteges erővel hatnak az energiák, elsöpörnek, minden rosszat, minden tényleges fájdalmat, s hatalmába kerít valami olyan érzés, amire ahogy mondani szokták egész egyszerűen nincsenek szavak. Ha szeretve vagyunk akkor azt érezzük bármire képesek vagyunk, bármilyen követ megmozgathatunk, bármilyen akadályt képesek vagyunk legyőzni. Ilyenkor szárnyalunk, repülünk, siklunk az érzés szárnyán, a valami  olyasféle világba kerülünk, ahol a sokszor elképzelt szuper erőink ténylegesen hatnak. A másik oldalról amikor szeretünk az valami  igazán önzetlen érzés,dolog amiben nem számít mi az Önmagunk  és hol kezdődik a másik ,és valóban csak az élet valamint, minden földi és túlvilági jó legjavát kívánjuk és teremtjük a másik lénynek. Mindezek lelket, testet, tudatot a mennyekbe emelő érzések, azonban van, hogy nem merjük mindezt megengedni magunknak. Bizony vannak olyan élethelyzetek, időszakok, amikor régi talán, korábban megélt, elszenvedett, talán nem is a mostani életünkből hozott sérelmeink, fájdalmaink, félelmeink meggátolják, hogy merjünk szeretni. Van, hogy tényleg nem is merünk szembenézni önmagunkkal, és beismerni a saját kis belső hangunkkal folytatott beszélgetéskor, hogy igenis félünk. Lehalkítjuk a belső Trollt, pedig néha érdemes meghallgatni, mire is akar minket rávezetni. Nevezhetjük EGO-nak, sátánnak( kisbetűvel írva), bármiféle rossz akarónak, de van, hogy érdemes beismerni, hogy lehetséges, hogy csak az ismeretlentől akar megóvni minket, ki tudja talán megkímélni, vagy épp csak szembesíteni egy igen apró gyengeségünkkel. Nem kérdés azért is élünk, hogy szeressünk, aki ettől fél, az tényleg csak félig él.  Persze sok minden ott kezdődik, hogy magunkat szeretjük e eléggé, de ha mást a mai naptól nem tanultam, akkor már az is elég, hogy szeretni nem könnyű, főleg nem önzetlenül. Merjünk megengedni magunknak magunkat, s néha a másikat is akár feltétel nélkül, sosem tudhatjuk mit hoz a holnap.