Velem amúgy is gyakran előfordul, hogy mélyebbre látok, annál mint amit a világ mutatni képes önmagáról, de talán most először töltött el csodálattal, hogy az élet mennyire komplex rendszer. Benne a helyünk, pont olyan mint a puzzle darabkái, amik megalkotják a teljes képet. A gondolataink, a választásaink, döntéseink melyek megtalálnak vagy mi őket, határozzák meg, hogy éppen akkor, illetve ebben az életben a képnek melyik részébe illünk bele. Ezt véletlenül sem úgy értem, hogy eleve determinált egy- egy sors és hogy minden tett, gondolat, illetve szó értelmetlen. Sőt! Most úgy élem meg a teremtés itt kezdődik igazán, érzés szinten, a képet alakíthatjuk aszerint mit is akarunk megtanulni, milyennek szeretnék látni a világot. A hozott dolgok, hiedelmek, vagy éppen az ezekkel való szembe szállás, épp úgy világosíthatják, vagy sötétíthetik látványt, mint ahogy vihar idején a felhők az égboltot. A minap egy beszélgetés közben, valaki azt mondta nekem, hogy szerinte vannak menthetetlen esetek. Én csak néztem talán még bólogattam is, annyira nem tudtam mit kezdjek a gondolattal. Mára a kis belső és külső univerzumom meg is adta hamar a választ, több oldalról kapott történettel, amik felhozták a bennem is mélyen alvó múltat. Eltemetett érzések, félelmek, szeretet kelt életre a zajos világom leple alatt, kinézve, már-már kérdezve az ön és egyéb ítélkezéseim felett. Hagytam magam, sodródtam,az árral míg el nem nyelt az érzés- gondolat folyam. Az ébrenlét, vagy éberség lenyomott a mélybe vagy felemelt az égbe nem is tudom pontosan. Ekkor jöttem rá, hogy a mennyország a kettő között van. Most itt maradnék, de menni kell tovább. Újabb lecke vár, és egyébként is mindennap újra szerelmesnek kell lenni a világba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése