Kegyelmi státusz

Bent rekedt, félig megfogalmazott gondolatok. Olyan ki nem mondott szavak, amelyekre valamiért most nem is találom a megfelelő kifejezéseket. Koncentrált lehetőség a befelé figyelésre. Értékelem ezt is, és most legalább már magamnak belátom, beismertem, hogy nem jól kezelem. Talán mert nem tetszik az amit belül látok. Nincs is ezzel baj, ebből lehet fejlődni. Valaki a napokban, a maga egyszerűségével állított szembe egy igazán lazán szinte elém vetett mondattal. Feljebb léptél. Ez eszeveszett gondolkodásba sodort. Feljebb? Akkor ez azt jelenti eddig lent voltam?  Nem maga az ejtett rabul ebben a foszlányban, hogy alapvetően nem is tudom, hova helyezzem magam, pedig ezzel sem ártana mélyebben foglalkozni, hanem a tény, hogy most már tényleg nem halogathatom, itt és most kell határoznom. Megszületni a jelenlegi lényemnek, abban a formában, ami és aki a legjobbat hozza ki az adott helyzetből. 
Azzal, hogy nem egyszerű, könnyedén dűlőre is jutok, mert olyan sosem kell ami nem kőkemény kihívás, és meg sem engedhetem magamnak, mert a könnyű és könnyen választott helyzetek mélyre húznak, gyakorta elveszik benne az önvalóm egy jelentős része és ezt határozottan nem akarom. Fázok a kényelmes helyzetektől és szentül hiszem, hogy a számunkra szükséges dolgok, azok amik a javunkat szolgálják tényleg a komfort zónánkon kívül vannak. Kegyelmi státusz, mélyre merülés felső fokon, ez adatott az elmúlt két hétben. Gyönyörű tájba burkolva. Nagy séták, ismeretlen tájak, fejet kitisztító jelenlétes futások magamban, Velem. Aztán a másik oldalról meg kőkemény önmarcangolás, fájó harapások a lelkemben, amiket nap mint nap magam ejtek. De ebből is tanulok, tanultam, méghozzá nem mást, minthogy tényleg erősebb vagyok még annál is mint amit gondoltam magamról. Lélekben pont olyan, mint amikor futsz és  azt hiszed ez már Önmagad határa, majd mész tovább hajtod magad, és egyszer csak arra eszmélsz, már rég átlépted a magadnak kreált pontot. Így működik a lélekkel is, úgy tűnik én így edzem  a belsőt, s megjegyzem teszi ezt az univerzum is kőkeményen. Minden nap, szinte minden pillanat önmagam megugrása. Talán életemben első alkalommal nem szélsőséges mentalitásom végpontjai közötti ugrálás.  Valami félig nyugodt tisztán nem látás. Akárhogy is minden egyes perc a jelenbe ránt.  Úgy tűnik Nekem most erre van szükségem. Hangulatnak pedig az út, s vele Én.

Címzettenül központozva

Ma egy kicsit másként nyert értelmet Bennem, mit is jelent számomra a tagolatlanság, az, hogy miért is érzem ennyire magaménak ezt a kifejezést. Eddig is tudtam magamról, és önbecsapás lenne azt állítani, hogy nem hibának kezelem, hogy kőkeményen ragaszkodó típus vagyok. Jó és rossz szokásokhoz, élethelyzetekhez, emberekhez, tárgyakhoz szélsőségesen egyaránt. A mai utolsó doboz bepakolásakor, - amibe az ezredik és utolsónak hitt valamilyen emlékhez köthető bigyót  helyeztem el - döbbentem rá, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy nehezen engedek el, még ha ez hatványozottan is igaz Rám. Bizony a tény az, hogy szerénységem mélyen érez mindent. Szenvedélyesen tudok kacagni, és keservesen sírni, mert épp majdnem elfelejtettem bepakolni a kis aranyszínű elefántot, amit valahol valamikor egy füstölő boltban dobtak utánam, gazdagítva ezzel az ajándékba kapott felálló ormányú fánik vagy nevezzük nevén pótormányosok sorát. Rájöttem én ezt a kis elefántot tiszta szívből szeretem, legyen ez bármilyen nevetséges illetőleg magyarázható megannyi pszichológia nyavalyával. Így rá kellett ébrednem, hogy teljesen normális, hogy hasonlóan, sőt sokkal intenzívebben érzek emberek, barátok életterek iránt. És bár tudom és szentül hiszem, hogy tényleg mindenki aki valamilyen módon szereplője kis filmünknek, pontosan addig rendelődik mellénk a történetbe, amíg helye van benne. S tudom még ha távolabbra is sodor az élet egymástól, amennyiben marad még közös ügyünk, akkor úgyis megőrizzük magunkat egymásnak. Most mégis fájdalmas volt a búcsúzás, függetlenül attól, hogy bármennyire is keresgéltem sem hiányérzetet sem félelmet a változástól nem véltem felfedezni magamban. Egyszerűen könnyes szemmel, emlékezve megannyi jóra vagy akár rosszra, képzeletben még egyszer végig simítottam kezemmel a Szabadság híd korlátját, megöleltem minden ottani barátot, lefotóztam ezernyi érzést, hogy örökre rögzítsek minden pillanatot. Ahogyan az őszi tarka tájat bámulva haladt az autó egyre távolabb az Otthon 2.0-tól, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a könnyek szép lassan felszáradtak arcomról, fekete kontúrt hagyva lelkem tükrei alatt a szempillaspiráltól, a mellkasomban dübörgő zaj hamarosan elhalkult, száradó szemekkel azt éreztem pont került egy mondat végére, ami remélem mindig tagolatlan marad.

Inspírátorok nyomában

Nem szégyen az, menni vagy követni olyanokat, akik szerintünk a helyes úton, vagy annak egy számunkra szimpatikus részén járnak. Lépkedni a nyomdokaikon, hagyni, hogy olykor húzzanak maguk után. Akár szavakkal vagy ütős tettekkel rántanak minket ébren létbe. Közelről, távolról hangosan vagy halkan, akár észrevétlenül, mindez részlet kérdés. Van hogy nem is tudják mit jelentenek nekünk. Ezért most hangosan vállalva mondom a saját szöveg részem : -Nekem nagyon sokat jelenet mindenki! Ilyen szeretni feltétel nélkül, még akkor is ha néha visszakézből, visszaütök, mert nem tudom máshogy megfogalmazni, és olyankor is amikor szelíd szóval, kedvesen simogató gyengédséggel ölelnek szavaim. Számolok veletek, azzal is aki nem érzi mindezt magáénak, azzal is akinek néha hagyom hogy bántson és azzal is akinek hagyom hogy szeressen tisztán rendületlenül. Mint mindig most is minden változásban van, körülöttem és bennem elég intenzíven. Az univerzum megelégelte restségemet és páros lábbal lendített rajtam egy nagyot, csak hogy legyen lendület a repüléshez. Őszintén bevallva ezt egy rövid ideig elmúlásnak éltem, annak ellenére, hogy tudom, mindenki addig és okkal van jelen az életünkben, s ha helye van benne marad vagy a felvonás végéig, és persze vannak akik maradnak a darab végéig. Az események most gyorsan történnek, és így tényleg nincs idő nyavalyogni...Ezért most úgy élek meg mindent ahogy kedven évszakom játssza saját szerepét. Először színes, tarka levelekbe burkolja a nyár alatt kivirult ruháját, majd lassan, lábunk alatt zizzenő avarral készül fel arra, hogy jövőre újra díszes ruhába öltözzön figyelmünket felhívva arra, hogy mindig lesz holnap, s lesz mindig tavasz, nyíló virágokkal, nyár csodálatos búza mezőkkel, ősz lágy szellővel meleg színekkel, s tél a maga ölelő szerető nyugalmával. Ezért szerintem érdemes ébren lenni!