Magunknak főképp magunkért

Olykor nem árt körülnéznünk a lelkünk könyvtárában, hiszen ott minden válasz adott mindösszesen tudni kell olvasni a saját soraink között valamint ismerni  kell saját magunk ABC -jét. A jó hír az, hogy a betűtípust tutira mi választjuk és a tartalomba is van némi beleszólásunk, több is mint amit a mindennapokban elhitetünk magunkkal. Felelősséggel kell játszani a magunknak mondott szavakkal...

Otthon

Azon gondolkoztam, vajon a lelkem mindig nyugtalan marad e, mint a hűvös nyári szél, amely cikázik a város falai között. Menedéket, megnyugvást keresve, arra várva, hogy ott és akkor majd még jobb lesz. Igen lehet, hogy elégedetlen vagyok, de valami kettősség azt mondja, valahol mélyen belül, hogy ez visz előre, pont ez az ami előre mozdít, ami új utakra terel. Gondolatot, vágyat és késztetést ébreszt, bennem, bennünk, hogy a világ ahol élünk még jobbá legyen. Nem simulhatunk bele az elfogadásba, a beletörődésbe. Ki kell mondani, sőt érezni kell, hogy ami nem elég, az lehet több is, szebb is, színesebb, tisztább is, és tényleg elég az hozzá, hogy mi szebbnek, jobbnak akarjuk látni, hisz így erő, és tett vágy lesz bennünk, hogy mi magunk azokká váljunk, s a rendszer vagy játék - kinek, hogyan tetszik- részeként hatalmunk van tényleg szebbé tenni.
Egy lépés, egy gondolat, egy apró cselekedett is elég, talán egy mosoly amit nem vártak el, egy ölelés amire senki nem számított, egy pár forint a koldusnak, egy simogatás az arra tévedő kóbor kutyának. Ezek az energiák szerintem szárnyra kapnak s ezerszeres erővel hatnak az egészre.

Velem főleg olyankor fordul elő, hogy valami földi jóra lelek, amikor csak „véletlen” utakon bóklászom, s egyszer csak hirtelen, egy darabnyi mennyországba kerülök, ami pont úgy ölel át, mint édesanyám szerető karja. Szinte felbecsülhetetlen az, amikor útközben találsz egy helyet, ahol a város fogatagán innen és túl, pont úgy potyognak le a gyümölcsök a fáról, mint egy vidéki kis apró faluban, ahol egy nagyi épp úgy hajtja be a kiskaput csókot dobva a gyerekei, éppen elhajtó autója után, mint ahogy a Te nagyid integet. Ilyenkor jövök rá igazán, hogy az Otthon ott van ahol Te teremted magadnak, mert ez benned Van. Ott él, lehet olykor éppen szunnyad, de csak meg kell keresned, ha éppen a szülői oltalomra, ölelésre vágysz. S bár lehetsz bárhol, ez az, az érték, amit Otthonról hoztál, ami mindig ott van neked a mindennapokban, az egész út során.Rövid időre elhalkul a város zaja, s ha eléggé jelen vagy, akkor talán a saját belső zajod is elhallgat, s ilyenkor összemosódnak a színek és a fények, s hirtelen minden mást élesebben látsz! Ez nem szerencse, látásmód kérdése. Szép hetet mindenkinek!

Emberi történet

Nyitott szemmel, ébren álmodni. Van hogy ezt érzem mennyországnak. Körbe vesznek emlékek, színek, fények, megannyi impulzus ér. Kívülről talán úgy látszik, mintha jelen sem lennék, pedig ilyenkor érzek, élek igazán. Gondolom mindannyian megtapasztaltuk már, azt a pillanatot amikor, minden egyértelmű és mégis minden kérdés. Amikor a válaszok nem csak, hogy karnyújtásnyira, inkább szinte bennünk vannak. Ma az emberi sorsokon, az apró történeteken ,a lélek hegein át láttam mindenkit. 
Velem amúgy is gyakran előfordul, hogy mélyebbre látok, annál mint amit a világ mutatni képes önmagáról, de talán most először töltött el csodálattal, hogy az élet mennyire komplex rendszer. Benne a helyünk, pont olyan mint a puzzle darabkái, amik megalkotják a teljes képet. A gondolataink, a választásaink, döntéseink melyek megtalálnak vagy mi őket, határozzák meg, hogy éppen akkor, illetve ebben az életben a képnek melyik részébe illünk bele. Ezt véletlenül sem úgy értem, hogy eleve determinált egy- egy sors és hogy minden tett, gondolat, illetve szó értelmetlen. Sőt! Most úgy élem meg a teremtés itt kezdődik igazán, érzés szinten, a képet alakíthatjuk aszerint mit is akarunk megtanulni, milyennek szeretnék látni a világot. A hozott dolgok, hiedelmek, vagy éppen az ezekkel való szembe szállás, épp úgy világosíthatják, vagy sötétíthetik látványt, mint ahogy vihar idején a felhők az égboltot. A minap egy beszélgetés közben, valaki azt mondta nekem, hogy szerinte vannak menthetetlen esetek. Én csak néztem talán még bólogattam is, annyira nem tudtam mit kezdjek a gondolattal. Mára a kis belső és külső univerzumom meg is adta hamar a választ, több oldalról kapott történettel, amik felhozták a bennem is mélyen alvó múltat. Eltemetett érzések, félelmek, szeretet kelt életre a zajos világom leple alatt, kinézve, már-már kérdezve az ön és egyéb ítélkezéseim felett. Hagytam magam, sodródtam,az árral míg el nem nyelt az érzés- gondolat folyam. Az ébrenlét, vagy éberség lenyomott a mélybe vagy felemelt az égbe nem is tudom pontosan. Ekkor jöttem rá, hogy a mennyország a kettő között van. Most itt maradnék, de menni kell tovább. Újabb lecke vár, és egyébként is mindennap újra szerelmesnek kell lenni a világba!

Fűszer nekünk

Szerencse, hogy különbözőek vagyunk. Sokan, sokszor fel sem fogjuk mennyire. Várjuk mi több elvárjuk a megértést. Ha szerencsések vagyunk, akkor vannak Akik hasonló nyelvet beszélnek, hasonlóan éreznek, látnak, hasonló következtetésre jutnak. Sokan korlátoltak vagyunk és nem akarjuk meglátni, mennyi különböző lélek, próbál, szeretni, gondolni, megélni, s létezni a pillanatban. Aztán szerencsés pillanatokban, mindez nem számít, mert egyszer csak értjük mit is mondanak. Talán inkább érezzük a részévé válunk, nem csak a jelenlétben. Ilyenkor mintha mind egy egész lennénk, vagy talán az egész részei, talán amikor megéljük a teljességet, függetlenül az adott körülményektől, a minket körül vevő emberektől, függetlenül magunk vagy mások reakcióitól. Ez több mind amikor benne vagyunk a pillanatban. Az élet esszenciális része, ami tértől, időtől, hangulattól, vélt vagy valós hiedelem rendszerektől is független. Talán ilyenkor éljük meg, hogy minden és mindenki a rendszer része. Nem alkotunk véleményt, nem hat ránk ki mit gondol, avagy vár el tőlünk, szinte az sem, mi mit várunk el ÖNMAGUNtól. A meghatározó pillanatok, amik alakítják az igazi valónkat. Tapasztalás sava borsa, amikor az élet tényleg fűszer és Te vagy a leghangsúlyosabb íz a kavalkádban – Önmagadnak.

És hirtelen értelmet nyer minden, szerelem, szeretet, törődés, ölelés, gondolat, szín és fény. Az összes árnyék, benne mi emberek, lények lelkek. Ezt szerintem csak élvezni érdemes! Szeretettel nekünk! 

Lényeget keresni valamiben, aminek nem sajátja maga az értelem. Nevezhetjük zsákutcának, de az igazság valahol a kettő között van, hogy mi is az a kettő és mi a köztes valóság? Nos az egyébként is részletkérdés. Lehet hallgatni nagybetűvel mondott, és tágra zárt fülekkel értelmezett, hozzáadott értéket, s lehet menni velük, általuk AZ ÚTON. Kérdés nélkül vagy magunkra szabva, azonban egy valami biztos álmodni KELL, mert ha nem teszed, nincs, ami valósággá váljon, és akkor tényleg hiányzik az állítmány. Emellett téves képzett azt hinni háborúban edződik a lélek, nem csak a vihar hoz esőt, fejlődni nyugalomban is lehet, s talán a lágyabb szellő amúgy is nekünk kedvez.

Maradok

„Mit teszek, ha már valami elfáradt? Tovább állok! Vagy megpróbálom megjavítani azt, ami el sem romlott. Én most az utóbbit választom, néha kényszerből, néha, csak mert gyáva vagyok, s legfőképp mert mindig kihívás. Legyen szó bármilyen, szerelmi, családi, baráti, egyéb emberi kapcsolatról, most maradok, mert valamiért a csomagba pont őket pont magukért, pont akkor választottam. Nem tudván kik lesznek, mire vágynak, mit tesznek és miért. Egyszerűen csak őket választottam, mert van valami közös ügyünk vagy, csak mert valami régről összeköt.

Egy vékony, EGOval szét nem téphető szál. Igazi kapcsolat, KAPCSOLAT, ami ad és elvesz és megítél, De a szemedbe mondja. Barátságok, szerelmek, akik fogják a kezed akkor is, ha nem veszed észre és akkor is, ha épp nem akarod, hogy Veled legyenek. Ott vannak Benned, Magukban, megélnek minden percet és minden nevetés és sírás után ugyanúgy sóhajtanak fel, a szemedbe vagy a lelkedbe nézve, mert tudják, hogy ha nem is mindent, de egy részét, annak, amit átélnek te is érzed.”

KÖZPONTOZÁSNÉLKÜL... korábbról

Bolondos évszak, ennyi harc után, Bennem a bohócot életre keltve,

végre a bolondot központozás nélkül a jó dobozva tette.

Bizalmam jeleként, Szemem lehunyva;

hisz fényével kisér utamon az éjben.

Csillám ösvényt rajzolva a zajos városi porba.

A Holvilág most szerelem, egyetlen szavával csendesíti el a lelket,

s az konok fejét a vállára hajtva, szívében

a város ritmusára táncol Vele hazáig.

S eközben Szertelen kezével, Szeretőn ölel át

a kora ÁPRILISI nyár.

Ébrenlétben...

Bámulatos, hogy mi emberek, mennyire rá tudunk flash-elni egy témára, amin aztán napokig hetekig  van, hogy hónapokig képesek vagyunk gondolkozni, utána olvasni, kutatni keresni valamiféle választ. Esetemben ez sokszor és halmozottan igaz, s számtalan barátnőm, ismerősöm van aki úgymond beragad egy témába. Van hogy ezt észre sem vesszünk, mármint konkrétan a beragadást, főképp mert a keresgélés, olvasgatás, töprengés, világ megfigyelés folyamán találkozunk egy csomó információval és egész egyszerűen a téma benyel bennünket. Persze találkozunk számtalan különböző megközelítéssel és látjuk, hogy más is rágja a témát a maga, illetve az olvasott információ szájíze szerint, de én most kimondom, bizony a lényeget hanyagoljuk ha ilyenkor azt hisszük, hogy nézőpontot váltottunk. Nem tudjuk , vagy csak nem akarjuk észre venni, hogy amíg bármiféle energiát is adunk az adott témának addig igenis a téma energiáinak vonzásában maradunk,és hazudhatjuk magunknak, hogy mi igenis dolgozunk magunkon, a bennünk zajló folyamatok által. És persze jönnek a válaszok is, csupán annyi hibádzik a dologban, hogy az igazi elengedést nem ez által fogjuk megtanulni. Távolról sem szeretném azt, állítani, hogy bármiféle szakértő is lennék a témában, annál is inkább mert jó magam egy olyan "útközben élsz" típus vagyok aki, egyébként szentül vallja, ha azt állítod megérkeztél, na akkor aztán igazán rossz úton haladsz. Mindössze talán tanulságként annyit vonnék le a magam világából, hogy tényleg gyakrabban kellene magunknak feltenni a NA ÉS? kérdést. Hogy miért nem említek most konkrét témát annak tényleg nincs egyéb oka, minthogy a fentiek igazak mindenre, ami a Mi  bámulatos emberi elménkben felmerül. Emellett személyes gyengeségem az elengedés és a türelem gyakorlása, annak ismerete és tudása pedig egyenlőre olyan távol áll tőlem hogy az még fényévekben sem kifejezhető. A lényeg talán az, hogy lássuk, hogy érdemes néha megélni a döntést. Amennyiben bármi értelmezhetőt és érzékelhetőt találtál e sorokban, akkor bátran merülj kicsit önmagadba egy hűvös nyári éjszakán, s majd a reggeli kávé,a napsütéssel kézen fogva visszarángat a megálmodott valóságba.

Színesben

Lehetünk sokfélék, sok helyen, sok módon. Nézhetünk a világra, Magunkra tágra zárt vagy épp nyitott szemmel. Álmodhatunk, gondolhatunk szabadon, s vakon egyszerre. Reményteli vagy épp sötét világot festve, abba beleburkolózva nyakig, boldogan vagy akár gyengén mentő övért kiáltva. Foghatjuk mások kezét, s szoríthatjuk a szeretetet két marokkal vagy gyengéden magunkhoz, kinek éppen mi a sajátja akkor és ott, vagy épp itt is most. Lehetünk gondtalanok, bele fáradva a korábban alkotott illúziókba, választhatjuk a szabadságot, jelentsen ez bárkinek, bármit, bárhol, bármikor. S mindezt VIRÁG lévén egy csokorba szedve, a meg nemértés kockázatát is vállalva, nyugtázhatom hisz az univerzum törvényei sosem hazudtolják meg önmagukat! Hisz a ragadjon el a hév, nyugalomban teljesen más értelmezést nyer. Egy biztos mindannyian nyomot hagyunk a világban, ezért érdemes olyan színűre festeni amilyenre mi szeretnénk. Megéri ezt garantálom!